Honfitársak !

A háború – mondják - akkor ér véget, amikor az elesetteket illendőképpen eltemetik. Külsőképpen megadták a végtisztességet azoknak az áldozatoknak is, akikre most emlékezünk, de belsőképpen nem emelhette őket a kollektív emlékezet az érdemeik szerint nekik járó helyre. 87 évnek kellett eltelnie, s a mai, nemzeti ünnepnek eljönnie ahhoz, hogy erre is sor kerüljön.

         Az áldozatok szomorú története akkor kezdődött, amikor a győztes hatalmak a történelmi Magyarország szétdarabolásáról döntöttek. Kívülről azonnal megjelentek a keselyűk, hogy az agonizáló ország teteméből lakmározzanak: cseh és román, szerb és francia csapatok szálltak meg magyarlakta területeket. De ugyanakkor a belső férgek is felbukkantak, mint minden pusztulásnak a haszonélvezői: - a leszerelt, sokkolt, kiszolgáltatott országban internacionalista söpredék fogott hozzá a közhatalom gyakorlásához.

Az 1919-es vörös uralom idegenszívű végrehajtóinak nem számított az ország sorsa, inkább az, hogy a hatalmat a kezükbe kaparintsák. Nem számított a nemzet érdeke, hanem az, hogy a nemzetet mielőbb néppé tapossák. Nem számított semmiféle törvény, igazság, csak az, amit jelszóként hangoztattak: „minden a miénk!” És ezzel a jelszóval lefoglalták a boltokat, a raktárakat, a bankokat.

Statárium címén a terror minden eszközével éltek, lehetetlenné téve a hétköznapi életet. Sárba taposták az 1000 éves alkotmányunkat, s a jogállamiság maradványait elsöpörve kettős mércével mértek. Mert ezen a vidéken a nép éhezett, de a lefoglalt készletekből csak a szervezett munkásságnak juttattak. Szesztilalmat vezettek be, egy pohár bor miatt lecsukhattak bárkit, miközben a vörös őrség nyakló nélkül italozott. Járási választásokat tartottak – úgymond – de csupán azok szavazhattak, akiket ők proletárnak nyilvánítottak. A lakosságnak a kijárást is megtiltották, de vörös különítmény járta a vidéket, vallatta az embereket, rekvirált mindent, amire szemet vetett.

         Akik tiltakozni mertek az egyre elviselhetetlenebb körülmények miatt, vagy akár véletlenül a vörös uralom útjába sodródtak, azok börtönben végezték. De ez mind nem volt elég ahhoz, hogy a tanácshatalmat megszilárdítsák: Szamuely akasztófa-vonata kellett hozzá, rémuralom, terror és elrettentő példák, minden jelentősebb településen.

         Ezért akasztották fel a városháza kapujára Sárospatakon Becker András 26 éves kisgazdát, aki végső elkeseredésében, gazdatársaival együtt, fellázadt az értelmetlen terror ellen. Két napra rá a 45 éves Hriskó József pataki gazdálkodó jutott ugyanerre a sorsra, aki Sátoraljaújhelyben a Kossuth-szobor előtt felállított akasztófán végezte. Formális bírósági tárgyalást tartottak: az ítélet meghozatalához nem volt szükség bizonyítékokra. Bestiális kegyetlenséggel végezték ki és holtukban is meggyalázták áldozataikat. Szűk 2 héten belül a 60 év körüli Papp József gátfelügyelőt akasztották fel ugyanitt, valószínűleg pusztán azért, mert az egyik haragosa följelentette azzal, hogy „ellenforradalmár”. A kivégzetteket fél napon keresztül „közszemlén” hagyták, hogy az elrettentés hatásosabb legyen.

- 2 -

Ugyanazon a napon – talán mert az akasztófa foglalt volt – golyó általi halál végzett Jónás Aladárral a  40 éves dolhai főszolgabíróval a vármegyeháza udvarán.

         Velük együtt, az 1919-es vörös terror 3 hónapja alatt, országosan közel 600 honfitársunknak - tisztességes, becsületes magyar embereknek - kellett gyalázatosan elpusztulnia, mindössze azért, hogy a közvélemény megfélemlítésével fenntartsanak egy rémuralmat.

         A jövőt azonban nem lehet történelemhamisításra, manipulációra, hazugságra, rendezetlen múltra építeni, mert akkor nagyon hamar zátonyra fut. Nagy adósságot törleszt tehát az a közösség, az a város, mely emléket állít azoknak, akik mindannyiunk helyett, mindannyiunkért veszítették életüket. A múltat be kell vallani, de nem lehet úgy, hogy csak az egyik oldalon emlegetünk bűnösöket és bűntetteket, a másik oldal bűneit és bűntetteit pedig elhallgatjuk. Az 1919-es vörös terror a kommunista diktatúra valódi arcát mutatta meg. A kísértete visszatért és évtizedeken keresztül szedte áldozatait, sőt, szedi ma is.

Világszerte a kommunizmus a 100 millió áldozatával sokszorosan több vért ontott, több életet oltott ki, mint bármelyik más totalitárius rendszer. S mi jól tudjuk, hogy nem 100 millió áldozatról van szó, mivel ez csupán a hivatalosan regisztráltak száma. Hol vannak a tönkrement családtagok, a megfélemlítettek, a megrokkant életek, az emigrációba kényszerített, a társadalom perifériájára szorított, a lezüllesztett, az öngyilkosságba kergetett embertársaink ezrei? Az áldozatok valóságos száma sokkal több 100 milliónál!

         A város új emlékhelye azért van, hogy emlékezzünk és tanuljunk a saját történelmünkből. Nekünk volt alkalmunk bőségesen tapasztalatokat szerezni, volt rá elég időnk. Aki ebből a történelmi leckéből nem tud, vagy nem akar tanulni, az megérdemli a sorsát.

         Az emléktáblán 3 név van: azoké, akiket ezen a helyen végeztek ki. Amikor rájuk emlékezünk, sohase felejtsük, hogy bármelyikünk apja, nagyapja, rokona, akárki, bármikor azokban az időkben a helyükbe kerülhetett volna! Emeljük őket arra a piedesztálra, amit csak az igazi hőseinknek tartunk fenn. Ők a mi képviselőink, szószólóink, s mindazoké, akik megfogadják, hogy vörös terrort soha, sehol, semmilyen formában nem tűrnek el maguk felett.

         A nemzet ünnepén kezdjük azzal a méltó ünneplést, hogy fejet hajtunk azok emléke előtt, akik áldozatai lettek az embertelen terrornak, s ugyanakkor mártírjai a nemzeti szabadságnak.                               

Köszönöm a figyelmet.

Sátoraljaújhely, 2006. március 15.

Kiss Endre József

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.