"Fényes szerencséjű, jó emlékezetű, / Kit sirat minden szű, mert holtod keserű, / Mely szép tekintetű valál, és szép színű, / Mely kegyelmes szívű, mely drága erkölcsű! / Magyarok paizsa, igazság oszlopa, / Jók oltalmazója, gonoszok rontója! / Hová mégy az sírban, előlünk az porban, / Pásztor nélkül néma ez kevés juhocska." E dicsérő szavakkal búcsúzik a Debreceni Szappanos János váradi káptalani levéltárosnak tulajdonított gyászvers a négyszáz évvel ezelőtt - 1606. december 29-én -, három nappal ötvenedik születésnapja előtt "mély álomba merült" Bocskai Istvántól, Magyarország és Erdély koronás fejedelmétől, a protestánsok által "a magyarok Mózesének" is nevezett államférfitól. A SZABLYÁS HADNAGY Az idei, nemcsak kerek, de egyben európai jelentőségű történelmi évfordulóink sorát - a nándorfehérvári diadal 550., a Bocskai-szabadságharcot lezáró bécsi béke 400. és az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulója - Bocskai István kettős jubileuma zárja. Bocskai (sokan Bocskaynak írják a nevét, ő maga mindkét változatot használta) vezette az első s egyetlen győztes szabadságharcunkat, és egyike azon kevés magyar politikusnak, akinek a történelmi Magyarország határain kívül szobrot emeltek - a magyar fejedelem egész alakos szobra a reformáció genfi emlékművén ott áll Orániai Vilmos és Oliver Cromwell ércbe öntött alakja között. "Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs - Kálvin?", s "a hadrakelt hit zord hadnagyai" között "a szablyás Bocskay" - írja híres versében (A reformáció genfi emlékműve előtt) Illyés Gyula. De "miért csak Genfben hőse a szabadságnak és a reformációnak Bocskay István?" - kérdezi idén megjelent könyvében (Magyar századok - Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához) Nemeskürty István; miért nincs nálunk akkora kultusza, mint Rákóczinak, Kossuthnak, mint negyvennyolc és ötvenhat hőseinek? Csupán református "belügy" lenne a protestánsok vallásszabadságáért (is) felkelő bihari nagyúr és hajdúinak a katolikus és rekatolizáló Habsburgok elleni vallásháborúja? Hogy ez a vélemény nyilvánvalóan téves, arra a szerencsi református templomban tavaly áprilisban rendezett tudományos emlékkonferencián Mádl Ferenc köztársasági elnök is rámutatott, amikor felidézte Bocskainak (egy erdélyi szász polgárhoz) 1605 áprilisában írt levelét, melyben programszerűen kifejtette felkelésének fő indítékát: "mi lött légyen ennek az indúlatnak főbb oka? Egy szóval felelhetünk kegyelmednek: Magunk s az egész magyar nemzetségnek életének és az mellett religiójának, szabadságának és javainak megtartása..." Vagyis a német-római császár és magyar király, Rudolf abszolutista, jogsértő perekkel birtokfoglaló és erőszakos ellenreformációs politikájával szemben, a túlnyomórészt protestáns (evangélikus és református) hitre tért magyar fő- és köznemesek, városi polgárok, végvári vitézek nemzeti, rendi, tulajdoni és vallásszabadságának védelmében állt - akarata ellenére! - a felkelés élére a saját személyében és javaiban is veszélyeztetett, egész életében Habsburg-párti magyar főnemes. Tizenkét nappal halála előtt lediktált második végrendeletében azzal indokolta a császárral-királlyal való szembefordulásának okát: "... őfelsége tisztviselői éles kardjokkal, fegyverekkel és az őfelsége ágyúival, váraim foglalásával minden törvény nélkül elkergetének az őfelsége hívsége mellől, életem oltalmáért fegyvert fogván az őfelsége hadai ellen..." Majd így folytatja: "szerencsét próbálván igaz igyemben és nyilvánvaló igazságomban Isten megsegítvén (...) engemet is először kegyelmesen nemzetimtől, kik hiteknek és régi szabadságoknak megkereséséért mellém támadtak volt, fejedelmévé választván..." 1605-ben az erdélyi és a magyarországi rendek is fejedelmükké választották a győztes Bocskait, majd "a két hatalmas császárok" közül a török megkoronázta, a római (Rudolf) pedig megerősítette a magyarországi fejedelemségben. KELET ÉS NYUGAT Az 1541 óta három részre szakadt Magyarországon, az 1593 óta folyó, minden addiginál pusztítóbb török-Habsburg-magyar-erdélyi "hosszú" (vagy tizenöt éves) háború 1604 őszén "érte utol" az Erdélyből száműzött, ottani birtokaitól megfosztott, a Habsburg-udvarban is kegyvesztetté vált, bihari birtokaira és váraiba visszahúzódott volt váradi főkapitányt. A törökpárti erdélyi magyarok és a Habsburg-párti magyarországi magyarok között a senki földjére került bihari nagyúr végül is önvédelemből kényszerült felvenni a fegyveres harcot a rátámadó császári csapatok ellen, de ehhez nélkülözhetetlen volt a - Bethlen Gábor által kieszközölt - török segítség és a komoly katonai erőt jelentő szabad hajdúk kapitányaival való megegyezés. Az 1604. október 15-i álmosdi csatával kezdődött Bocskai-felkelés mellé állt néhány hónap leforgása alatt a felvidéki magyar nemesek és városok nagy többsége, sőt a legfontosabb mágnások is. Az őt nemrég száműző erdélyi rendek már 1605 februárjában fejedelemmé választották, de Bocskai nem Erdélyben, hanem Felső-Magyarország "metropoliszában", Kassán rendezte be fejedelmi udvarát, és ott is hunyt el. Igaz, Bocskai Kolozsváron született, és Gyulafehérváron, az erdélyi fejedelmek székvárosában temették el, ő mégsem elsősorban erdélyi politikus volt, ellentétben Bethlen Gáborral vagy a Rákócziakkal. Bár ő maga élő hitű református volt, és hadereje gerincét a református hajdúk alkották, vallási türelmet gyakorolt az evangélikusok, a katolikusok, még a jezsuiták iránt is. De éppen mert a magyarok többsége protestáns lett a XVI. század végére, és vallásuk gyakorlását egyre inkább nehezítette a Rudolf idején meginduló erőszakos, jogsértő ellenreformáció, az egyéb - nemzeti, rendi, polgári, tulajdoni - szabadságjogok sérelme mellett ez is szerepelt a felkelés kirobbanásának okai között. Érthető hát, hogy Bocskai a vallásszabadság biztosítását elválaszthatatlannak tartotta a haza szabadságának kivívásától. Miként már Szekfű Gyula megállapította, Bocskai életművét a négyszáz éve aláírt bécsi béke koronázta meg. Bocskai István alkotta meg az önálló Erdélyt, és adott neki magasztos feladatot híres testamentumi rendelésében: "Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás király alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből, azon korona alá, a régi mód szerént adják magokat." A Bocskai-féle nemzetpolitikai koncepció lényege: Erdélyben független keresztény fejedelem, szerződéses jó viszonyban Kelettel és Nyugattal, ami egyenes következménye volt a majdnem százesztendős török hódításnak és a két nagy birodalom közötti katonai patthelyzetnek. Bocskai zsenialitását mutatja, hogy nemcsak felismerte, de keresztül is tudta vinni, hogy a "nagy két császár" elismerje a két Magyarország rendi alkotmányosságát és vallásszabadságát, Erdély mint különálló és belügyeiben önálló fejedelemség létét, és megkösse a fél Magyarországot és Erdélyt elpusztító hosszú háborút lezáró zsitvatoroki békét. KASSAI FEJEDELMI KÖZPONT Mint arra Benda Kálmán Bocskai-kutató történész felhívta a figyelmet, a kassai fejedelmi központ kristályosodási pontjává vált egy rövid időre a szétszakadt országrészek szellemi erőinek. Ide sereglett ugyanis a régió értelmiségének színe-java, többek között az udvari lelkészévé lett Alvinci Péter református prédikátor, a kancelláriai titkáraivá szegődött Péchy Simon és a költő Rimay János, a kancellárjává kinevezett (katolikus) Káthay Mihály, s a diplomáciai szolgálatába szegődött (evangélikus) Illésházy István és Bocatius János kassai főbíró, nem mellesleg jeles humanista költő, az utódjául is kiszemelt Homonnai Drugeth Bálint, valamint a székely generálisává kinevezett Petki János és még sokan mások. Valamennyien literátus emberek is voltak, különféle műfajú írásaikkal segítették uruk tevékenységét, s a kései humanista magyar irodalmat jelentékeny értékekkel gyarapították. "Várad kapitánya, Stephanus Bocskai, nagy ember és magyar úr volt. Sokkal típusosabb magyar, mint például Pázmány Péter. Félünk, hogy plántája kipusztult már ennek a szép fajtának. Mert micsoda gyönyörű ember volna egy mai Bocskai István. Az Európától megihletett erdélyi kultúrában felnőtt. Protestáns, jeles, újító, nagy elme. Főképpen pedig bátor és bölcs magyar. (...) Gyakorolta a megértő és lemondó bölcsességet. Fáklyát gyújtott a magyar géniusznak. Okos formáját formálta meg a nemzeti szabadságnak. Megkötötte a bécsi békét. És elvesztette önmagát. (...) Ám e nagy ember nemcsak a protestánsoké és a hajdúké. Jusst formálunk hozzá minden magyar liberálisok. Korába behelyezve ő igazán elődje az igazán európai nagy magyarnak, aki ma még nincs..." Ady Endre: Bocskai István (Budapesti Napló, 1906. május 13.) A református erdélyi fejedelmek legnagyobb - és legkiválóbb - magyar politikai és vallási ellenfele, a kor talán legműveltebb személyisége, Pázmány Péter is fel- és elismerte az erdélyi "törökösség" keserű realitását. Kemény János erdélyi református politikus jegyezte fel, hogy a nagy befolyású esztergomi érsek szerint a királyi (felvidéki és dunántúli) magyaroknak addig van elég hitelük és tekintélyük a kegyelmes keresztény császáruk előtt, amíg "Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni" (virágozni, uralkodni). Ha már nem lesz ilyen fejedelem, attól fogva "gallérink alá pökik az német", elvész a becsülete a magyarnak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.