Arany János 1817 március 2-án született, Nagyszalontán. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt. A család súlyos tüdőbajjal volt megáldva, a nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára). Érzékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt. Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd ezt követően Debrecenben. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (leginkább római alkotóktól). 1836 februárjában színésznek állt. Ezalatt anyja meghalt, apja pedig megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel. 1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, 1840-ben meg is házasodott. Feleségét az irodalomtörténeti könyvek Ercsey Julianna néven jegyzik (törvénytelen gyermek és egy évvel idősebb Aranynál). Két gyermekük született: 1841-ben Juliska, 1844-ben László. 1844-től (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját. Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is. Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig. Rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi ill. lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az Őszikék (kapcsos könyv) verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882 október 22-én halt meg. Az elveszett alkotmány: 1845-ben írta ezt a művet és ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját is. Ez a mű egy travesztia: magasztos téma alantos stílussal. Mítikus szereplők jelennek meg a megyei választások keretében, ahol az eposzi történet játszódik. A liberális és a konzervatív oldalt is egyaránt szatirizálja, az úri politizálás groteszk megnyilvánulásával jelenik meg. Ezt a művet párhuzamba lehet állítani Petőfi Helység kalapácsával, hiszen itt is az eposz lejáratása volt a cél, bár Arany nem a népies költészetet emeli fel, hanem a szatírikus költészetet jeleníti meg. Díjat ugyan nyert vele, de nyelvezete nehéz volt, ami elégedetlenséget váltott ki. Toldi: Arany e művét 1846-ban írta meg, 1847-ben, amikor megjelenik, egy csapásra híres ember lesz, Petőfi barátságát is ezzel nyeri meg. A Kisfaludy Társaság pályázatára írta, amely azt tűzte ki feladatul, hogy valamely ismert, népi történetet kell feldolgozni. Ő Ilosvai Selymes Péter Toldiját választotta ki, de az eredeti szövegből alig hagyott meg 1-2 részletet. "Átalakítja" Toldi Miklós jellemét, aki egy szinte nevetséges figura volt, ő hőssé, eszményivé tette, így fogalmazta meg: "egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő". Egyértelműen kitűnik a műből a szerző nevelő szándéka, a nép öntudatát akarja felébreszteni, tettre buzdít. Műfaja nagyobb elbeszélő költemény. De Arany eszményképe nem a népmese volt, hanem a népmonda, és a nemzeti költészet ("Eszményem a nemzeti költészet, a népiesség köntösében most, később anélkül"). Ez tehát Arany népnemzeti irányzata. A Toldin végigfut egy másodlagos jelentés, amely a magyar nép problémáit, nehézségeit tartalmazza. A jelkép maga Miklós, és ezek a problémák sok helyen kitűnnek. Pl. a különböző kalandok során (pl.: farkaskaland), amikor látszik, hogy Miklós önmagában egy durva, paraszti, bárdolatlan jellem, amelyet nehéz leküzdenie. Van mikor sikerrel jár ez (pl. amikor erőt vesz magán, haragján György iránt), de még többször látjuk, hogy vagy nem sikerül ez vagy csak részben (pl. azért tudja elkerülni a testvérgyilkosságot (nemzeti vétek), mert helyette a farkasokat öli meg, rajtuk tölti ki haragját, amelyen nem tud úrrá lenni). Ez a másik vonulata a műnek, a paraszti, durva Miklós, az össznemzeti hőseszmény vitéz Miklóssal szemben. Toldinak feladata van, amely rá vár, de ő erre nehezen ébred rá, és végig fenyegeti a veszély, hogy elfelejti küldetését, nem sikerül legyőznie önmagát, és visszaszereznie a magyar nép elvesztett becsületét - a cseh megölésével. Ez a polgárosodó társadalom veszélye is, hogy hamar elfeledi küldetését, feladatát. Miklós (bika, rúd, farkas) elvesztegeti erejét, nem a céljáért küzd. Másrészt Miklós saját, őt megillető részéért is harcol, amely eredetileg is az övé volt, csak a család megfosztotta tőle - ez is párhuzamba hozható a korabeli felfogással: a jobbágyfelszabadítással (a saját jussát kapja meg). Így tulajdonképpen Miklós nagyon összetett figura, egyszerre nemes, vitézi és paraszti, durva. Az erőpróbák célja, hogy ráébredjen: cselekednie kell, de ez sok veszéllyel jár. A jelképes (parabolikus) szinten is megjelenik ez, a polgárosodó nép is veszélyekkel terhes, mert indulatokkal teli, bárdolatlan, és ezt le kell győznie önmagában. Ekkor még Arany optimista a polgárosodás kapcsán. Miklós az alulról felemelkedett legény, aki visszaszerzi a nép becsületét. Arany végig elrejti a műben a metaforikus jelentést. Toldi estéje: 1847-ben, a Toldival aratott nagy sikere után kezdte ezt a művet írni Arany, ez a Trilógia második része, a Toldi szerelme csak 1879-ben íródott. A Toldi estéje parabolikus jelentéssel bír: már az elején, mikor az öreg Miklós saját sírját ássa, de a követ hívására azonnal megy Budára a nemzet dicsőségének visszaállításáért. A Toldiban ezt a feladatát Miklós csak sokára, nehézségek árán érti ill. teszi meg, itt rögtön felismeri küldetését. A probléma viszont itt is fennáll: Miklós jelleme, eredendő parasztiassága, durvasága, szemben lovagiasságával. Többször látjuk, mint a Toldiban, hogy legyőzi önmagát és vitéz módjára viselkedik (kultúrált), kezdetben már a párbaj során, mikor megkegyelmez az olasznak és másik kardot ad neki. Ezután megint barbársága kerekedik felül, mikor káromkodva végül is legyőzi az idegen bajnokot, mégpedig úgy, hogy az kegyelmet kér. Ő nem adja meg, hirtelen haragjában lecsapja az olasz fejét, vagyis indulatból megöli. Emiatt is kitör belőle igazi oldala: a durvaság, féktelenség, zavarodottság ill elkeseredettség, ennek meg lesz a következménye, a hajszálrepedések, amik már a Toldiban is felléptek, tovább mélyülnek és végül Miklós halálát okozzák. Ez a parabolikus szinten úgy jelenik meg, hogy a Toldiban fellépő igény, a nép jussának visszaszerzése nem lehetséges. Ebből adódóan a polgárosodás sem, éppen a nép paraszti énje miatt. A csúcspont a végén Lajos király és Miklós vitája, mikor Miklós azt tanácsolja a királynak, hogy tartsa meg a magyar karaktert, a nemzeti jegyeket. Ezzel szemben Lajos véleménye az, hogy az ezekhez való ragaszkodás visszatartja a haladást, és haladás nélkül elpusztulunk. Arany tehát már 1847-ben (a forradalom előtt) látta, hogy a nemzet és a haladás kettévált, nem lehet egyszerre mindkettőt szolgálni (Kölcseyvel ellentétben - "Jelszavaink valának: haza és haladás"). Arany János tulajdonképpen egyik oldalon sem foglal állást, csak bemutatja a problémákat, az ellentétet a haza és haladás közt. Fontos esemény még a műben, mikor a palotában Miklós meghallja a két verset, amik róla szólnak: az első Szent László monológja, amely felmagasztalja, eszményíti (de ez elavult, értéktelen, régi), az apródok viszont kigúnyolják, nevetségessé teszik, és ennek hatására ismét kitör Toldiból a durvaság, feldühödik, gyilkossá válik, közvetve ez is a halálát okozza. Pesszimista világnézet. Az ötvenes évek lírája Az 1850-es években, tehát a szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés, a dezilluzionizmus volt jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror, titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról beszéljen. Ilyen műve pl. a Nagyidai cigányok című vígeposz is. Ez a Thököly-szabadságharc idején játszódik. Ezt 1851-ben írta, és rendkívül sok kritikát tartalmaz, ami miatt szembe is kerül a közvéleménnyel. A kritika a nemzet hibái ellen irányul, amiket mi követtünk el, mint pl. a szabadságharc alatt is sokan saját érdekeikben cselekedtek, nem az egységes nemzet volt az első, hanem az egyén - ezt Csóri vajda képviseli (kurucok kiszöktek a várból, rábízták a várat). Arany felszólitott mindenkit a valósággal való szembenézésre, illúziókat elkerülésére (A mű fele tulajdonképpen utópia, amikor Csóri vajda álmodik). De a közvélemény Csóri vajdát Kossuthtal azonosítja, a cigányokat a magyarsággal, és a művet a magyar nemzeti karakter kigúnyolásaként fogták fel. Nem kritizálták, hiszen nem merték kritizálni Aranyt, inkább hallgattak. A Letészem a lantot szomorú, elégikus hangvételű költemény, amelyben egy tragikus dolog jelenik meg, a nemzet halála. Ez konkrétan az utolsó versszakban egy allegóriában található, amiben a törzs a nemzet, a virág pedig az egyén, az ő élete. Szembeállítja a múltat és a jelent, ebben a múlt az értékes, a pozitív, a jelen pedig értéktelen, sivár, negatív, és a refrénben pedig rácsodálkozik a szomorú valóságra. A közelmúlt, ami még kihat a jelenre - ez a megdöbbenést szimbolizálja. Az Ősszel abból az elkeseredésből fakad, hogy 1760-ban Osszián nevében egy James MacPherson nevű skót lelkész ír egy eposzt (így visszavágva az angoloknak, akiknek nincs nemzeti eposzuk és lenézik a skótokat, és úgy adta ki őket, mintha ősi nemzeti eposz lenne.) 1848-ban pedig megjelenik a Kalevala (finn eredetmonda), a magyarok pedig nem rendelkeznek ilyesmivel és ez a hiány nagyon nyugtalanította Aranyt, hiszen ez fontos lett volna számára. Homérosz legenda is van benne (Osszián ellenképe). Itt is a múlt és a jelen összehasonlításáról van szó, egy tudatos ellenpont. Leír egy eszményített tájat úgy, olyat, amilyen nekünk nincs: negatív tájfestés (mint Berzsenyi a Közelítő tél-ben). Az ősz is metafora, elmúlást, értékpusztulást jelent, és az utolsó versszakok érzékeltetik, mely szerint a magyar nép tragédiája ez: Osszián az utolsó bárd, nincs többé nép, nemzet. Ossziánt végig hívja a versben, az utolsó versszakban azonosul vele és őt hívja valaki: jer Osszián, mert nincs többé nép, nemzet (nemzethalál). A Kertben című költeményben pedig egy kiábrándult világnézet, egy negatív haladás-kép jelenik meg. Megbukott a haladásba vetett hit (Petőfi versei). Ez Arany igazi oldala. Balladái Népi balladái: Ez Arany első ballada-korszaka. E korszakban keletkezett balladáinak jellemzője az erős lélektaniság, ahol érezhető az alföldi székely ill. a skót balladák hatása. Kemény Zsigmonddal és Vajda Jánossal együtt az volt a véleménye, hogy a szabadságharc nem csak a külső ellenség miatt bukott meg, hanem mert kiütköztek a magyarok rossz tulajdonságai, belső viaskodásaik. Ezzel szemben volt egy másik tábor - vezetőjük Jókai - akik szerint nem bennünk volt a hiba, csak az ellenség közéjük furakodott, a bukás tulajdonképpen az árulók miatt következett be. Arany nem képes illúziókkal szemlélni a magyar múltat és jelent, pesszimista, de mégis úgy gondolja, hogy a nemzetnek biztatásra van szüksége, és tudja, hogy ez az ő feladata, hiszen Petőfi meghalt és 1855-ben Vörösmarty is. Ez a kettőség jelenik meg balladáiban is: a kétlelkűség. A nagykőrösi balladákban Arany összegzi a kialakult hagyományokat: az erdélyi székely népballadákból a kihagyásos és a párbeszédes szerkezetet veszi át, az angol-német műballadákból a titokzatos, félelmetes környezetrajzot. Népi tárgyú balladái az Ágnes asszony, a Vörös Rébék, a Tengeri hántás és, A hamis tanú is. Az Ágnes asszony keretes szerkezetű mű. Ebben az előtörténet késleltetve van. Tömbszerű a felépítése, azonban nem az elején, hanem valamivel később, a cselekmény előrehaladtával ismerjük meg. Itt is jellemzőek a kihagyások, az itt lejátszódó cselekményeket tulajdonképpen nem hiányoljuk, következtetni tudunk rájuk, és a kihagyásos szerkezet miatt tömörebb lesz a ballada (ez a sűrítés egyik formája). Ettől lesz drámai a történet. Arany lépésről lépésre mutatja be Ágnes asszony megőrülését. A legfontosabb része a történetnek az, amikor Ágnes a börtönben van, hiszen ekkor egy lélektani folyamat - Ágnes megőrülése - játszódik le. Egy belső küzdelem ez, amit érzékeltet a refrén. Ez lehet Ágnes asszony szövege, de vannak helyzetek, amikor más is mondja (lírai én). Bűntudatát fejezi ki, de - azzal, hogy folytonosan ott van minden versszak végén - azt tudatja, hogy már megőrült. Megpróbálja eltűntetni a nyomokat és saját lelki sérüléseit. Ágnes harcol a megőrülés és az öregség ellen (ezeket a harcokat még kiemeli a fény és az árnyék harca is). Legnyugtalanítóbb motívuma a mű végén megjelenő állandó visszatérő, monoton, időtlen mosása, ezáltal szánandó és félelmetes egyszerre. Ez mutatja őrültségét valamint azt, hogy bűne alól nincs feloldozás (bár a bírák éppen őrültsége miatt mentik fel), büntetése lesz egész életében az állandó lelkiismeretfurdalás: lelkiismerete egyre láttatja vele a vérfoltot, ezáltal késztetve örökös mosásra: Ennek ellenére sohasem tudja lelkiismeretét, becsületét megtisztítani e mocsoktól. Arany balladáiban ez a tanító jelleg tehát a visszatérő téma: a könnyelműségből bűn származik, ha engedünk a kísértésnek, ez sokszor gyilkosságba torkollik vagy őrületbe. Történelmi, históriásének-szerű balladái: Szondi két apródja című műve ebben a ballada-korszakban keletkezett (1856). Ez a vers Drégely 1552-es török ostromát mutatja be. Az első két versszak a három helyszín bemutatása: a vár, a sír ill. a völgy. Ezután a két versszak után végig drámai párbeszéd hallható a balladában. Páratlan strófák az apródok énekei, a párosak a török küldött beszédét tartalmazzák. Az apródok éneke bemutatja a dicsőséges múltat, Szondi dicsőséget. Aki a jelenről beszél, a jelenbeli jókról (a tizenhatodik versszakban a követ is áttér Szondi dicsőítésére, de fél Ali haragjától). Az apródok kitartását is példázza a költemény: nem az számít, ami volt, hanem az, hogy emlékezzünk a régi hősökre; az apródok viszik tovább a hősiességet. Sok török szót használt; időmértékes verselés. Drámai balladái: V.László. A mű párhuzamos szerkesztésű. Minden második versszakban hallhatjuk a nép haragjától rettegő király hangját, ki a természeti jelenségekben is fenyegetést sejt. Az első versszakban két alliteráció is található. Ezek érzékletesebbé teszik a természet hátborzongató s félelmetes játékát, a vihart, mely itt a nép haragját fejezi ki uralkodója ellen. Az álmából fölriadó király bűnös lelkiismerete hallattatja e hangot az égiháborúban. A következő részben is érezzük a feszültséget, mely a tűz és a víz ellentétében fejeződik ki. A bűnös királyt hallucinációk gyötrik, ekkor szolgája nyugtatja meg. Rokon vonást észlelhetünk Arany másik balladájában, A walesi bárdokban, mikor a zsarnok király megtekinti leigázott tartományát; feszült s ordító halálos csend körötte. A természet rendezte égiháború alatt megszöknek a rabok Buda várából, de a gyermek Mátyás fogoly marad. Nemcsak a király lelkiismerete mocskos, az összeesküvők, Kanizsa, Rozgonyi is minden levélrezdülésre poroszlót sejt. Hunyadi László törvénytelen lefejeztetője a bosszútól rettegve Csehországba menekül, hol nemsokára meghal. Itt minden ellenkezőjére fordul, a mű elején dúlt az égiháború, a bűnös király még magyar földön reszketett, csak a nép hallgatott. Most a zsarnok uralkodó megfutamodott, az idő csendes, de mégis "villámlik messziről", öntudatra ébred a nép, mely dühöngve söpri el a gyilkos V. László minden magyarországi hatalmára emlékeztető jelét. Az utolsó szakasz szójátékéban igazságot szolgáltat - s ami Arany többi balladájában elmaradt - megoldja, feloldja a feszültséget. Ez az utolsó sor Mátyás királlyá választására és hazatérésére utal, azonban kilépve a történelmi háttérből és abból az időből, mintegy átugorva a jelenbe (a vers keletkezésének korába), a szabadságharc idején bebörtönzött hazafiak képe elevenedik fel előttünk. E műben Arany főalakja halálával fizet bűnéért. A többi balladájában is bűnhődés követi a bűnt, de bűnösei általában a legnagyobb emberi bűnhődéssel fizetnek bűnükért: megőrülnek. Shakespeare főhősei szintén beteges típusok, kiknek útja végén az őrület áll. A Szondi két apródja és A walesi bárdok is történelmi balladái közé tartoznak. A walesi bárdok: Az egyetlen nem magyar témájú ballada, 1857-ben íródott. Ferenc József látogatása alkalmából Aranyt felkérték egy üdvözlőbeszédet ill. költemény megírására. Nem vállalta el, de írt egy balladát, ami nem kimondottan lelkes üdvözlő jellegű. A balladában Edward angol király látogatásra indul újonnan leigázott tartományába, Walesbe. Edward angol király természetesen Ferenc Józsefet személyesíti meg, walesi bárdok pedig a magyar költőket. A versben többször találkozhatunk belső rímekkel ill. szóismétléssel. Ezek a nyelvtani átrendezések kihangsúlyozzák a sorok jelentését. A belső rímek ezenfelül gördülékenyebbé teszik a művet. Az ötödik strófa a csend leírása. Ez a csend azonban nem nyugodt, hanem a feszült és visszafojtott düh, a megvetés csendje, az értelmetlen halál némasága. Edward megérkezik Montgomerybe, ahol összegyűltek a környék urai. A tizedik strófa és a lakoma után Edward magára erőltetett nyugalma szertefoszlik, indulatai elszabadulnak. Jól megfigyelhető a düh elhatalmasodása a királyon. Parancsára előlépő bárd éneke utolsó soraiban szóátrendezéssel, refrénszerűen hangzik fel a vád, mely szerint a király a tettes. A második bárdot a király félbeszakítja, de a harmadik két szakasznyi énekében kitör Aranyból a fájdalom elvesztett barátja - Petőfi - az elvesztett szabadságharc iránt. E két strófa a legszenvedélyesebb és legtámadóbb az egész balladában, Petőfi halálának emléke fájdalmas heg még Arany szívében. A király kiadja szörnyű parancsát, majd bűnösként menekülve hagyja el a tájékot. Arany kitűnően érzékelteti érkezése és távozása közti különbséget. Az utolsó négy szakasz már Londonban játszódik, ahol a király küszködve vívja tusáját lelkiismeretével. E harcban csakis a király maradhat alul, elméje elborulásával fizet megbocsáthatatlan tettéért. A meghasonlott nemzeti költő Az 1860-61-es évek alatt keletkezett verseire jellemző a meghasonlás. A meghasonlás Aranyban onnan származott, hogy ő maga diszharmonikus viszonyban állt a világgal, pesszimista volt: a szabadságharcot sem tudta illúziókkal szemlélni, a magyarokban látta a hibákat, ennek ellenére tudta, hogy rá vár a nemzeti költő feladata, ezt várják tőle. Emiatt viszont a diszharmonikus viszony miatt képtelen volt nemzeti költő lenni. Nyomás nehezedett rá, de nem volt képes felvállalni ezt a szerepet. Az örök zsidóban is ez jelenik meg. Ez a cím egy legendán alapul, amely egy ember legendája, aki nem hagyta megpihenni Krisztust Pilátus ítélethirdetése után. Továbblöki a pihenni megálló Jézust, és ezért átok száll rá: bolyongania kell, nem nyugodhat az ítéletnapig. De ebből semmit sem használ fel a költő: aki nem ismeri ezt a történetet, annak ez a versből nem derül ki, nincs szerepe a műben, a költemény teljes egész a legenda nélkül is. A legenda nem befolyásolja a jelentését. Cselekvései a műben tulajdonképpen szinte nem is cselekvések, hanem érzelmek, amik egy üres, passzív életet fejeznek ki. Tehát nem a maga ura az ember, és tevékenysége csak egy megszakítatlan rohanás, egy céltalan bolyongás, amely nem vezet sehonnan sehová (ez megfelel a legendának). A cselekmények, helyszínek, történések elvonatkoztatottak, metaforikusak, érzékeltet egy cselekményt, de mindent általánosít. Metafórák miatt látszólag ballada, valójában azonban nem az, hanem lírai monológgá válik, pontosabban átmenet a kettő között, hisz végig a lírai én beszél. Csak az utolsó versszakban válik ketté, de akkor is csak azért, hogy megerősítse: az örök zsidó és a lírai én egy és ugyanaz. Kihangsúlyozza az egységet, ekkor személyessé válik a vers, de azért mégis kicsit eltávolítja magától azzal, hogy azt mondja: ez az örök zsidó (nem pedig én). Az utolsó versszakban tehát történő kettéválás csak formai: célja, közölje a lírai én, hogy tartalmilag azonos a kettő. Ezenkívül végig érzékelhető a versben az a diszharmonikus viszony a világgal, a fenyegetettség - fölötte bárd van, alatta ropog a föld - emiatt egy zaklatottság van jelen, űzöttség, amiatt, hogy a zsidó nem akar menni, csak hajtják, nem pihenhet meg. Jelen van még a magány, a csalódottság is. Ezek miatt megjelenik a halálvágy (szeretne céljához érni, meghalni). A Magányban vershelyzete egy töprengés: egy döntéshelyzet, amely döntés életet vagy halált jelent a nemzet számára, dönteni azonban muszáj. Emiatt félünk tőle, hisz nem tudjuk, mit fog a döntés végül hozni. A kockajátékhoz hasonlítja: olyan bizonytalan, homályos a kimenetele. Csak a szerencsében bízhatunk. A polgárosodás életében ekkor ez a döntés az volt, hogy forradalom legyen újra, avagy tárgyalni kezdjünk Ferenc Józseffel, elismerve magyar királynak (februári pátens: visszavonják az engedményeket). A másodlagos jelentésszinten ez viszont már úgy jelenik meg, a döntés biztosan rossz lesz, hiszen a kocka egy szörnyű csont, a halál jelképe, a jövő egy mélységbe indult sziklagörgeteg. Több ilyen baljós jelkép is megjelenik a versben (számlap nélküli óra, elvetélés vágya). De a negyedik versszakban egy fordulat lép fel: a lírai én szól, elhessegeti a rémképeket, biztat, hogy optimisták legyünk. Itt is az a vak bizalom jelenik meg, ami Petőfinél is megjelent az Európa csendes, újra csendes című versében. Ez a bizalom is abból fakadt, látta, hogy a nemzetnek biztatásra van szüksége, és ezt a feladatot csak ő tudja ellátni. Mégsem tudja optimistán szemlélni a jelent, borúlátó, úgy gondolta, hogy képtelen illúziókat kelteni, illúziókkal szemlélődni. Az Őszikék lírája Arany 1862 után sokáig nem ír befejezett művet ill. csak alkalmakra ír rövid epigrammákat. Elhallgatásának oka az volt, hogy a népnek szüksége lett volna egy nemzeti költőre, aki biztatja őt. Ő azonban tudta, hogy nincs semmi biztató, tehát a népnek hamis illúziókat kellett volna állítania. Költői magatartásformája messze volt ettől, ő nagyon pesszimista világnézetű volt. Elhallgatását Juliska lánya korai halálára fogta, ez személyes válságba sodorta és hogy sok a hivatalos elfoglaltsága. Miután 1877-ben nyugdíjba megy, a Gyulai Páltól kapott kapcsos (bizalmas) könyvbe elkezd verseket írni, de csupán magának, mivel a kapcsok jelezték neki, hogy nem kell közreadnia és írhat nyugodtan, hisz "nyugdíjba ment" a nemzeti költő szerepéből. A kapcsos könyvbe bemásolt tisztázatokat elnevezte Őszikéknek. Barátai biztatására végül rászánta magát ezek kiadására. Ez a korszaka csak fél évig tartott, ezután már csak epigrammákat valamint a Toldi szerelmét írta. Ebbe a kötetbe tartozott az Őszikék című verse is, amiből kettő is van. Az Őszikék I-ben a költő eljátszik a szóval. Faluhelyen az őszike két különböző dolgot jelent: jelenthet egyben virágot és csibét is. A virágok szépen színezik a tarka rétet, de nincsen illatuk, mert megcsapta őket az őszi dér. Magukban rejtik a szépség és az elmúlás értékeit, amik a költő szemszögéből magasztos értékek. A csibe viszont a versben többet ér a konyhában, mint a virág, ez hétköznapi ember szemszöge. A két eltérő szemszög miatt a vers ironikus. Az Őszikék II-ben Arany magát Midás király borbélyával azonosítja, aki csak egy titkos zugban mondta ki, hogy a király szamárfüles. Arany most már nem azért ír költeményt, hogy a nemzetnek írja, hanem hogy kiadja magából a kiadnivalót, hogy megkönnyebbüljön. Magában hibát lát, ezt írja le a versben, hogy könnyítsen a lelkén. Ekkor még nem tudta, hogy majdan kiadja ezt a kötetet. Ez a vers önirónikus, önkritikus. Jelentése: a versei most már magántermészetűek. Az Epilógus című verse az első Őszikék költeményei közé tartozik. Megjelenik benne egy feleselés két oldal között. Az egyik oldal belenyugszik a sorsába, a másik kicsit többet akar. A harmadik és a negyedik szakaszban megjelenik a maga és a több ember viszonya: lenézik, pedig neki érdemei vannak, ezt azonban nem becsülik meg. A hetedik szakaszban pedig a túlértékelésről panaszkodik. Mindkettő azt jelenti, hogy nem értik meg. Megvan benne a költő önérzete, hiszen nemzeti költőként nem nyújtotta azt, amit kértek tőle. Véleménye az, hogy nem mondhatjuk meg, miről szóljon a költészet. A költészet független, nem szabad megszabni, miről szóljon. Ez másoknak nem igazán tetszik, de vállalja a következményeket. Az ő költőeszménye, a nyugodt körülmények közti alkotás, hogy a költő ne hagyjon befejezetlen műveket. A szöveg a magánéletbe való visszavonulást jelképezi, mert a közéletben alá- ill. túlbecsülik. Megmarad a nemzeti felelősség, a köz igaza, de nem a nemzet előtt alkot (Rousseau: műveljük kertjeinket). A tamburás öregúrban az öregúr tényleg öreg - ráadásul fél fülére süket, fél szemére vak - aki saját magának játszik mindenfélét. Azt játszik, amihez kedve van, most céltalan, nem törődik a többiek véleményével. A mű végén a végső lezüllés jelenik meg. Arany attól tartott, hogy élete végére koldusbotra jut (Aranynak tényleg volt tamburája és zenét is szerzett). Utolsó versszakban már saját magáról beszél. Magát és a hőst formailag szétválasztja, de tartalmilag még jobban összeköti (önmegszólítás). Elavult, de igaz dalokat énekel. Az újak, a modernek már összelopottak, értéktelenek. Megjelenik a bűnbánat motívuma, Istenhez való fohászkodás. Az utolsó versszakban a saját költészetét a nemzetből kikapottnak, haszontalannak, értéktelennek mutatja be. Kettős szemléletében önmagát értékesnek és értéketlennek is tekinti egyben. A Tölgyek alatt című művében több idősík jelenik meg. A jelen idősíkja: Margit-szigeten egy nagy tölgy alatt ül. A második idősik a gyermekkora, ahol tölgyfára mászott. A harmadik idősík pedig a jövő: tölgy legyen a fejfája. Valamint van egy meghatározhatatlan idősík is, amiben mindenhol jó, de legjobb a tölgyfák alatt. Ezek alapján összeáll Arany életrajza. A mű tehát egy életrajzra való visszatekintés (mint az Epilógusban). Egész életén keresztül elkísérte, s így társává fogadta. A tölgy a természetes életérő jelképét hordozza: a tölgy virul, ő meg csak tengődik (Berzsenyi: Magyarokhoz I. Itt a tölgy, mint az ország jelenik meg). Azzal, hogy Arany a tölgyhöz köti saját életét, a tölgy saját önjellemzés részévé vált. A tölgy jelentését (erkölcs, szilárdság, stb.) kapcsolja magához, de ezt közvetlenül nem mondja ki. A romantikában ez nem volt közvetett (A Tamburás öregúrban is közvetett: azonosulás és megkülönböztetés kettőssége). A második versszak harmadik ill. negyedik sora szó szerint ironikus: ezt az idős emberekre mondják, amikor már szenilisek. A hatodik versszakban történik meg a gyermekkor második visszaidézése. Itt ezt bonyolultabban helyezi el. Nem jelzi nyelvtanilag (jelen idő), hanem lebegteti az idősíkot. A hetedik szakaszban metafora jelenik meg: a villámlás - ami félelmetes jelenség - hazamegy. Távolodik a dallamos zenétől. Sárváry Antal ellenverset írt. Azt mondta, Arany licenciái verselési hibák. Ezek a verselési hibák egy modernebb, prózába hajló, dallamos zenétől távolodó stílus következményei. Sárváry a nemzeti romantikát kéri számon

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.