Száz éve, 1907-ben született Szatmárnémetiben, de az elso világháború végéig Budapesten, illetoleg Beregszászon élt szüleivel. Dsidát kortársai csodagyerekként tartották számon, talán nem véletlenül: elso versei 15 éves korában jelentek meg Benedek Elek Cimbora címu gyermekújságjában, s több mint ötszáz gyerekkori verse maradt fenn -e gondolatokkal kezdte Dsida Jeno laudációját Petrik Béla. Majd így folytatta: - Érettségizoként Valami fáj címu verse miatt az irredentizmus vádjával kicsapták a katolikus gimnáziumból, majd felmentését követoen, a kolozsvári jogi karon folytatta tanulmányait. Huszonegy évesen jelent meg elso verseskötete, a Leselkedo magány, s még ebben az évben az Erdélyi Helikon folyóirat munkatársává, egy évvel késobb pedig a Kemény Zsigmond Társaság tagjává választották. 1930-ban alapítója az Erdélyi Fiatalok címu foiskolás folyóiratnak, a Pásztortuz szerkesztoje, majd egy évvel késobb az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjává, 1933-ban pedig a Pen Club romániai tagozatának magyar szakosztálya fotitkárává választották. Huszonhat évesen látott napvilágot második, életében utolsó verseskötete, a Nagycsütörtök és a római zarándokút élményeit összefoglaló útinaplója. 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh lektora lett, majd 1937-ben megházasodott. 1938. nyarán a betegek szentségének felvétele után, szülei lakásában Kolozsvárott, 31 éves korában, szívburok-gyulladásban maghalt. - Suru élet - mutatott rá Petrik. Mint mondta, jól érezte, sietve kell élnie, kevés ido adatott számára. Fiatalkori önéletrajzában ezt írta: "Most huszonkét éves vagyok, de napról napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a noben, a versben, a szépség és a jóság missziójában. Valami lesz belolem, de még nem tudom: mi." Mi már tudjuk: "nagyobb költo lett belole annál, semhogy méricskéljük milyen nagy is volt" (Rónay György), a magyar költészet valójában megkerülhetetlen szigete. A méltató rámutatott: - Az erdélyi líra második nemzedékének páratlanul kiemelkedo alakja, akihez kivételes nyelvkészség társult - a magyaron kívül nemcsak hét nyelven beszélt, de fordított is -, s szerkesztoi munkája során a magyar nyelv tisztaságának és helyességének hangsúlyozására is különös figyelmet fordított, "Anyanyelvünk" címmel állandó rovatot indított, a helyes magyarság szabályainak a mindennapi életben történo alkalmazásáért. Petrik Béla kijelentette: - Dsida költészetét, ahogyan életét is a magyarság és az erdélyi kisebbségi lét tudata, s a szüloi házból örökölt katolicizmusának hármasa határozta meg. Úgy volt magyar, hogy azzal soha nem hivalkodott s ki nem rekesztett, hogy a nagy európai költoi hagyományok folytatója. Úgy volt erdélyi, kisebbségi magyar, hogy barátai között számos román muvészt és értelmiségit találhatunk, akikkel együtt dolgozott, s ha kellett szolidaritást vállalt velük, s akinek költészetén nem hivalkodóan, de mindig érezhetoen átütött a szüloföldért érzett felelosség és féltés. Ahogy súlyosodott a kisebbségi magyarság helyzete, életmuvében úgy szaporodtak a magyarságért és Erdélyért érzett, huséget és aggodalmat felmutató versei, költészetében egyre erosödött a transzilvánizmus eszméje. Mindezeket az 1936-ban írt, de életében nyomtatásban meg nem jelent zsoltár, a Psalmus Hungaricus koronázta meg, amely a "közösségi huség és történelmi felelosség szigorú erkölcsét" (Csiszér Alajos) állította elénk például. Petrik kiemelte: - Úgy volt hívo keresztény, hogy közelgo halálát és az elmúlás gondolatát a maga természetességében fogadta el, s önmaga halálára úgy tekintett, mint az örök élet kezdetére: "Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény és rajta kívül minden hiúság." Ez a biztos Isten hit, a nemzeti hagyományok tisztelete, ugyanakkor az egyetemes emberi értékek vállalása a hátországa annak a költészeti ívnek, amely megújította és új színnel gazdagította Dsida versein keresztül a kereszténység értékein nyugvó magyar költészetet. Életmuve ekként ötvözte egységgé a magyarságot a katolicizmussal és az egyetemes emberi értékekkel. Petrik Béla szerint Dsidáról Magyarország valahogy mindig méltatlanul elfeledkezett. Már a világháború elott is kimaradtak versei nagy folyóiratainkból, a Nyugat értékrendjébe sem fért bele, egyetlen írását sem közölték, elismeréseket, díjakat számára nem osztottak, a kritika köteteivel nem foglalkozott. Aztán a Romániában kiadott válogatások is mostohán bántak verseivel, a magyarsága mellett hitet tévo, erdélyiségét vagy éppen vallásosságát megvalló versei kimaradtak a kötetekbol. Az anyaországban pedig a diktatúra éveiben nem kellett mélyen megélt vallásossága, vállalt magyarsága, és büszkén hordott erdélyi kisebbsége, a hit és a szeretet, a játékosság és a szerelem, a klasszikus és a bravúros mesterségbeli tudás lírája. Iskoláinkban ma is alig tanítjuk ot, legjobbjaink között nem tartjuk számon s nem erosítjük vele sorainkat. Nincs ott sem a példakép Juhász Gyula és Tóth Árpád, Kosztolányi és Babits, de József Attila, Szabó Lorinc vagy éppen Szilágyi Domokos mellett sem, miközben költészete a legnagyobbak mellett jelölné ki helyét. Egyszer ennek az idonek is véget kell érnie - mondta Petrik Béla. - "Dürer egyenes ági leszármazottja" (Pécsi Györgyi), a száz éve született Buday György életmuve a magyar és az európai kulturális örökség szerves része, amely összeköti az erdélyi, a magyarországi és a nyugati magyarság életét, szellemi teljesítményeit - kezdte méltató sorait Cseke Péter. Véleménye szerint Buday férfikorának küzdelmes évtizedeiben korszellem-változtató szenvedély tartotta izzásban; muvészi hagyatékában a népi kultúra értékvilágának mélységei, a magyar líra klasszikusai és Shakespeare örök igazságokat hordozó alakjai találnak egymásra. Buday rendhagyó muvészi pályájának már az eloélete is népmesei fogantatású. Gyermekkorának falujában (Marosgezse) derült ki rajzolás közben, hogy "boszorkányos képességekkel" jött a világra. A "tündéri Erdély" látványától megbabonázottan vázlatfüzettel, ceruzával, pasztellkrétával és vízfestékkel a kezében járta Kolozsvár környékét, Kalotaszeg, Aranyosszék, Marosszék falvait, feljutott a Cenk és a Hargita tetejére. Ezermester székely oseitol örökölt tudását szülovárosának mutermei gazdagítják. Az édesapja által igazgatott kolozsvári múzeum asztalosmuhelyében akkoriban ismerkedik meg a majdani dúcok alapanyagával. Tizenhét éves, amikor édesapjának el kellett hagynia Kolozsvárt. O maga a Református Kollégiumban megrendezett tárlatával búcsúzott a fel nem adható várostól, a soha nem feledett Farkas utcától. Kuncz Aladár, Kós Károly és az elso erdélyi írónemzedéket, a Tizenegyeket megszervezo Jancsó Béla figyelt fel nem mindennapi tehetségére. Alighanem az impériumváltás okozta megrázkódtatások szolgálnak magyarázatul a Buday fametszeteibol áradó eroteljes drámai hatásra. Angliai számvetésében 1970-ben maga is felidézte, hogy 1924-ben milyen drámaian élte meg Kolozsvár és Erdély kényszeru elhagyását. Szegeden ráadásul azt kellett tapasztalnia, hogy az atyai kívánságra elkezdett jogi tanulmányok drasztikusan kiszakítják a muvészetek vonzáskörébol. Ez a kétszeres - önmaga számára is megbocsáthatatlan - "hutlenség" egész életkedvét aláásta. Már közel járt ahhoz, hogy az értelmetlen élet helyett a halált válassza. A muvészet iránti sóvárgás azonban erosebbnek bizonyult. Már csak a fametszés technikáját kellett megismernie, hogy a latens módon tovább élo erdélyi emlékképeket maradandó formában keltse új életre. A méltató beszédében rámutatott: - Elsosorban Jancsó Bélának, Kós Károlynak és Debreczeni Lászlónak köszönheto, hogy az erdélyi közönség rendre tudomást szerzett a Szegedi Kis Kalendárium sorjázó füzeteirol, az 1931-es év legszebb magyar könyve címet elnyero Boldogasszony búcsúja fametszetsorozatról; az o közremuködésükkel látott napvilágot 1933-ban Kolozsváron az Arany János balladái, amellyel ugyancsak kiérdemelte a Magyar Bibliopfil Társaság díját, és amelyrol ugyancsak mindhárman írtak; ilyen elozmények után Debreczeni Lászlónak már nem volt nehéz megjósolnia Buday világhírnevét, de azt o sem láthatta elore, hogy a "süllyedo népi élet" jeladására, a Székely népballadák muvészi üzenetére az 1937-es párizsi világkiállítás könyvmuvészeti nagydíja lesz az örökkévalóság sorspecsétes válasza. Cseke Péter beszédében hangsúlyozta: - Buday szegedi tanulmányévei alatt végig arra készült, hogy mielobb visszatérjen Erdélybe. "Már nem tart sokáig az én kényszeru >emigrációm< sem" - írta 1932 augusztusában kolozsvári barátjának, Jancsó Bélának. Ám muvészi sikerei teljében egyre távolabb került Magyarországtól is. Elobb Róma, aztán London következett. A második világháború kitörésekor Angliában vált a hadihelyzet foglyává. Aki a Times címoldalán megjelent nagyméretu fametszetével - az allegorikus Britanniával - buzdította a szigetország lakóit a nácikkal szembeni ellenállásra. A háború alatt a BBC magyar adásában hallatta hangját, és szervezte az angliai magyar antifasiszta koalíciót. A háború után pedig - a bécsi Collegium Hungaricum mintájára - a londoni magyar kulturális intézetet, amíg Rákosi telefonon haza nem rendelte. Történetesen a Rajk-per idején. Így nemcsak Erdélybe, Magyarországra sem térhetett haza sohasem. Az '56-os magyar forradalom leverését pedig a trianoninál is nagyobb traumaként élte át: belso emigrációba vonult, csak muvészete révén tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Egy London melletti szanatóriumban halt meg, 1990-ben. A szomorú eseményt a magyarországi hírügynökségek meg sem említették, Nagy-Britanniában azonban - ahogy a kései pályatárs, Kass János írja -, "a nagy újságok, a vezeto lapok részletesen méltatták sorsát, pályafutását és muvészetét. Nem az emigránsról, hanem a zseniális alkotóról írtak. Mert a szigetország a magáénak tudta ezt az Erdélyben, Kolozsváron született, Magyarországról emigrált, s Londonban a második világháborúban is példát mutató magyart." Frigyesy Ágnes

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.