| Hírek : A HATÁRTALAN HAZASZERETET JEGYÉBEN |
A HATÁRTALAN HAZASZERETET JEGYÉBEN
Kiss Endre József 2008.01.03. 15:15
 Honfitársak !
Amikor szabadságról, demokráciáról, jogállamról, rendszerváltásról álmodtunk az elmúlt évtizedben, annyi reménységünk foszlott már illúzióvá, hogy úgy érezzük, szinte semmi sem valósult meg az ígéretekből, szinte mindig, mindennel becsaptak bennünket. Ezért nem csodálkozom azokon, akik most kételkedve azt mondják magukban: „ez a schengeni határ, ami ma éjféltől felváltja a trianonit, ez is csak egy blöff a sok közül”. Mint ahogy megértem azokat is, akik azt mondják, hogy: „a schengeni határ csupán a nemzetállam lebontásának egy újabb lépése”. Nem tudjuk még, hogy ez mennyi áldást és mennyi átkot jelent majd a számunkra, csupán annyit állapíthatunk meg, hogy nem elsősorban a mi érdekünkben, nem kifejezetten az itt élőkért hozták létre.
Mindenképpen jó azonban búcsút vennünk a trianoni határtól. Attól, amely rendkívül ostobán és durván megtörte azt az idillikus természeti tájat, amit az Úr Isten egységesnek teremtett, s aminek az állat- és növényvilága ugyanaz maradt mindkét oldalon. Amelynek a hegyei, völgyei síkságai és dombjai, folyói és erdői továbbra is harmónikusan kiegészítették egymást és sohasem vettek tudomást - 87 év után sem - holmi politikai határokról.Társadalmilag és kulturálisan saját magunkkal voltunk határosak, hiszen a magyar nyelvterületből, a tömbmagyarságból szakította ki a trianoni békediktátum Dél-Felvidék jó részét. A várostól, Újheltől elvette a szabad terét és a hegyeknek szorította, amerre nem terjeszkedhetett. A környék – az egykori zempléni központból – peremvidékké lett, végállomássá, ahonnan nem vezetett tovább a hazai út. A mesterségesen erőltetett provincializálást egyformán megsínylették a határ mindkét oldalán élők. Különösen megszenvedték azok a rokonsági rendszerek, nemzetségek, családok, melyeket a határ sokáig elválasztott és elszigetelt egymástól és nehezítette a kapcsolataik megtartását, ápolását. A magyar szigetek hosszú évtizedekre elszakadtak és távolodtak egymástól. A lemorzsolódással mindkét oldalon egyre kevesebbek, gyengébbek lettünk.
Emlékezzünk arra, hogy a határokat önkényesen meghúzó diktátum sohasem állt köszönő viszonyban a demokráciával: az itt élők sohasem dönthettek róla, sohasem szavazták meg. De megkezdődött és intenzíven folyt a betelepítés a magyar nyelvhatáron belül és az etnikai arányok megváltoztatása érdekében a közigazgatás átszervezésétől sem riadtak vissza. Az ateista diktatúra mellett a magyarságot kollektíven bűnösnek bélyegző, idegen fennhatóság súlyosbította honfitársaink helyzetét.
Más lett a gazdája ugyanannak a földnek, folyónak, tájnak, s ez nem könnyítette a problémák megoldását. A saját országában is perifériára került, Isten háta mögötti vidék nem remélhetett valódi beruházásokat, érdemi fejlesztéseket sem a diktatúra, sem a posztkommunizmus korszakában. A közlekedés leépült, elmaradt az európai viszonyoktól. A szabad mozgástól a megalázó vámvizsgálat és bürokrácia vette el a kedvét az évszázadokon át a szülőföldjükön élőktől. A rossz lelkiismerettel meghúzott, értelmetlen és etikátlan határoknak ráadásul meg kellett fizetni az árát, mégpedig a gazdasági fejlődés sorvadásával, az életszínvonal stagnálásával, társadalmi fogyatékossággal, kulturális elmaradottsággal és ezt a hátrányos helyzetet több, mint nyolc évtizedre – több nemzedéken át - tartósították. A pontot erre az „i”-betűre pedig 2004. december 5-e, a „szégyen napja” tette föl, az azt megelőző - magyart a magyarral szembefordító - nemzetgyilkos kormányzati kampánnyal együtt.
Összegezve elmondhatjuk: - a trianoni határ mindenkinek egyformán káros volt, függetlenül attól, hogy az itt lakókat a győztesek, vagy vesztesek oldalára sorolták, jutalmazták, vagy büntették a háború után, mert a határok az évszázadokon át egymásra utalt régiókat, együtt élő népességet, együttműködő közösségeket választották el egymástól: mindegy, hogy a határ melyik oldalán élt valaki és mindegy, hogy milyen nemzetiségű volt, egyformán a kárát vallotta.
Most az a reménység gyűjtött egybe minket, hogy valami új kezdődhet. Megszólalnak a harangok, amelyek századokkal korábban is szóltak, jórészt ugyanazokból a templomokból és hirdetik, hogy temetjük a mérhetetlen károkat okozó trianoni határokat. Árpád fejedelem esztendejének a végén, a szobrától indulva az ő nyomdokaiban lépünk át ezek felett a határok felett.
Kívánjuk, hogy a győzedelmes harangszó jusson el azokhoz a honfitársainkhoz, akiknek ezután is nehéz, sőt, nehezebb a közlekedés, az élet, a kapcsolattartás, mert a harangjaink érettük is szólnak. Őrtüzeink, melyeket majd meggyújtunk, táplálják a lángját annak a bizalomnak, mely reménykedni tud abban, hogy a Kárpát-medence minden magyarja számára eljön a szabadság napja, s a nemzetrészeket elválasztó határokat mielőbb, mindenütt eltemethetik.
A határtalan hazaszeretet jegyében vagyunk együtt, akik elsőként lépünk túl Trianon idejét múlt, megítélt örökségén. Nem vagyunk annyian, amennyien lehetnénk, mert lelkünk önérzetét, a hazaszeretetet - ami a nemzetet élteti és naggyá teszi - évtizedek óta próbálják kilopni a szívünkből, s ezekben a szellemi kincsekben mára szegényebbek lettünk másoknál. De hálát adunk azért, hogy ennyien is vagyunk és a mi határtalan hazaszeretetünk képviseli most mindazokét, akik pusztán lélekben vannak itt velünk.
A történelem Ura és Istene áldja meg azoknak a honfitársainknak a reménységét, akik hisznek gondviselő mennyei Atyánkban, a közös Haza jövendőjében és Nemzetünk feltámadásában. Úgy legyen!
Sátoraljaújhely, Árpád szobor. 2007. XII. 20. 23,05 h Kiss Endre József
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó