"Okt. 19. Az egyik nem megbízható nemzetiségű tanárnő órája előtt a gyermekek össze-vissza dobálják a padokat, a katedrát elmozdítják a helyéről. Mikor a tanárnő bejön, [...] szigorúan rászól a diákokra, hogy rakjanak vissza mindent a helyére. Parancsát azonnal teljesítik, mert hisz ez egy jó ürügy arra, hogy tologatás közben kórusban zengjék: >>Mindent vissza! Mindent vissza!<< Egyébként a Mindent vissza! jelszó a magyarok közt most köszönési mód lett. [...]

Okt. 20. Már kora hajnalban nagy zajra ébredek, s a folytonos vagon és teherautó futkosástól nem is tudok többé elaludni. S valóban, leírhatatlan örömkép tárul elém az utcán: a csehek és szlovákok lázas iramban költözködnek, s különösen az állami házak előtt mindenütt tízesével állnak a nagy teherautók és bútorkocsik. Az egész város jövevény lakossága izgatottan futkos, és kiderül, hogy felsőbb parancsra azonnal el kell hagyniuk a várost. Persze senki sem tud biztos hírt, hogy vajon miért jött most olyan sürgősen ez a rendelet, olyan mámoros biztatások kelnek lábra, hogy a cseheknek 24 órán belül ki kell üríteniük a várost, és utána rögtön bejönnek a magyarok. Bemegyek egy üzletbe aranyzsinórt venni. Ugyancsak bejön két szlovák asszony is, akik miután törték a magyar nyelvet, szlovákul kezdenek beszélni. Kiderül, a kislányaiknak vesznek magyar ruhára valót, s hozzá gyönyörű, nemzetiszínű szalagokat. Ugyanakkor állandóan jönnek-mennek szlovákul beszélő parasztasszonyok, akik mind csak piros-fehér-zöld anyagot, pántot és szalagot vásárolnak. Íme, így néz ki a szlovák nép, mely állítólag hallani sem akar a magyarokról. Tiso úrnak kéne ilyesmit látnia.

Okt. 29. Rákóczi-nap van ma, s habár fölöttünk damoklesi kardként fenyeget a cseh terror uralom, mi mégis együtt akarjuk megünnepelni többi magyar testvérünkkel ezt a mai nagy napot. Egyszóval tehát Kassa apraja-nagyja ott szorong máma a gótikus Székesegyház boltívei alatt. Nagyszámú rendőr és detektív szállja meg a kórust és kijelentik, hogy azonnali hatállyal megtiltották a himnusz éneklését. Ezek szerint orgonán már nem lehetett játszani, ellenben a fiúk kellő pillanatban, minden rendőri fedezet ellenére is intonálják a nemzeti imát, s egy pillanat múlva már az egész templom dübörögve harsogja: >>Isten, áldd meg a magyart!<< [...]

Nov. 2. A szlovákok holtbiztosra veszik azt, hogy Kassa szlovák marad, ezzel szemben a magyarok nevetségesnek tartják ezt az önámítást, hiszen >>Kassa mindig magyar volt és magyar lesz<< - mondják ők. [...] Délután folyamán falragaszok jelennek meg, miszerint este kilenc óra után senkinek sem szabad kimennie az utcára. Úgy látszik, bármilyen irányú is lesz a döntés, félnek a tüntetésektől. Legelőször egy félhivatalos jelentést mond be a rádió, mely a visszacsatolandó városok elfoglalásának időbeli sorrendjét jelenti be. Ezek szerint utolsó nap vonulnak be a magyar honvédek Kassára. 9 órakor maga Imrédy (miniszterelnök) jelenti be a végső eredményt, s most már nyugodtan hurrázhatunk... A szomszédból egy kisírt szemű öreg hölgy totyog át hozzánk, nyakában hatalmas piros-fehér-zöld szalaggal, amelyet gondosan és féltve rejtegetett húsz éven át a szennyesláda alján, ő is egyike azoknak, akik egy fillér nyugdíjat sem kaptak a csehektől."

A november 11-én bevonuló kormányzót díszmagyar ruhás kassai lányok - köztük a napló írója - fogadták. S mint az akkor divatos bulvárlap, a Képes Krónika írta, a bevonulást megörökíteni jött francia festőt annyira megragadta a lányok szépsége, hogy hetekre ott maradt a városban, s lefestette őket úgy, díszmagyarosan, ahogy a bevonuláskor voltak. Mintha az egész egy mikszáthi sztori lett volna a felvidéki viszontagságok hosszú, ám vidámságra forduló sorában. 

Tamáska Péter, történész

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.