A temesvári csatavesztés (augusztus 9-e) után két nappal, 11-én Kossuth Lajos, a teljes Szemere-kormánnyal egyetemben „lelépett”:

Kifejezhetlen érzelem-vihar dulta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna.
Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; – zokogva nyomtam reá a fiui szeretet búcsucsókját; – egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; – még egy lépés, és – – – ugy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon.
Egy török főtiszt, »Alláh«-t emlitve, üdvözölt barátságosan; – elvezetett a fekhelyhez, melyet isten szabad ege alatt számomra készittetett barátságosan, és – – – kardomat kérte; lesütött szemmel, mintha szégyenlené, hogy török magyart lefegyverez.
Lekötöttem, átnyujtottam szótlanul, könynyel szememben, és ő, jó nyugalmat kivánva; magamra hagyott bánatommal. – Így emlékezett a haza elhagyására harminc évvel később Kossuth Lajos, aki hívei „a magyarok Mózese” epitheton ornansszal tiszteltek meg.

A szikár tény ezzel szemben az volt, hogy miután egy hibás koncepció mentén Délkelet-Magyarországra rendelte a honvéderőket (ezzel minden lehetséges hadtáptól gyakorlatilag elvágva, túlerő ellenében kilátástalan terepviszonyok közé), Kossuth és kormánya maga is okozója volt az 1849 nyári szélsebes bukásnak.

A (különben balszerencsés) temesvári vereség után a hadsereg demoralizált volt, ellátása szinte nulla, maga Kossuth és legközelebbi emberei pedig – a szokásos kuruc végjátéki szabályok szerint – a Fényes Porta jóindulatát kérték. Meg is kapták.

Kossuth Görgeire készült hagyományozni a csődöt. Görgei teljes felhatalmazást kért, mivel a végtelenségig törvénytisztelő ember volt. Meg is kapta:

Görgey Arthur Tábornok Urnak!
Aradvár, Augustus 11-kén 1849. délután 2 órakor.
A jelen körülmények között a nemzet életének megmentése, s jövőjének biztositása körül csak a hadsereg lévén képes sikeres lépéseket tenni: ezennel a ministerek többségének inditványára is ugy magam, mint a ministerium nevében kinyilatkoztatom, hogy a jelen kormány lelép, s addig, mig a nemzet hatósága szerint máskint netalán intézkedendnék, a nemzetgyülés megbizásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat ezennel Tábornok Urra ruházom.
Megvárom Tábornok Urtól, s azért Isten, a nemzet és a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti status életének megmentésére, javára, s jövőjének biztositására forditandja. Ezennel felhatalmazom Önt ma este 8 órától kezdve, amikorra az igazságügyi ministerhez kinyomatás s kihirdetés végett megküldött, s a nemzethez intézett nyilatkozatom reménylem meg fog jelenhetni, a kormányzati hatalom gyakorlatára.
Legyen Ön hive a hazának, és Isten segitse Önnek lépteit.
Kossuth Lajos
kormányzó
Csányi László
közmunka és közlekedési minister
Vukovics Sebő
igazságügy minister
Horváth Mihály
cultus minister

A többi miniszter már el sem volt érhető. Duschek Ferenc pénzügyminiszter nem sokkal később átadta a szinte üres államkincstárat Görgeinek, s szintén távozott.

Kossuth jellemét teljes mértékben feltárja a fenti nyilatkozat a maga lenyűgöző méreteivel (Megvárom Tábornok Urtól, s azért Isten, a nemzet és a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti status életének megmentésére, javára, s jövőjének biztositására forditandja) – s egyben romantikus mentességét minden racionalizmustól. Miközben maga menekül és mindenről lemond, Görgeit nagyvonalúan a haza megmentésére utasítja, amit „megvár tőle”…

Kossuthtal szemben Görgei a hideg ráció embere (is) volt.

Ez a kemény katona (nem egy csatanap után nyilvános kivégzéseket is tartatott táborában, a gyávák és parancsmegtagadók büntetésére), aki önmagához sem volt irgalmas soha, az egyetlen lehetséges utat kereste: Miként lehet a körülményekhez képest legkisebb áldozattal fejezni be a reménytelen, vesztett háborút?

Elődei közül Károlyi Sándornak könnyebb dolga volt. Vele szemben egy magyar generális, gróf Pálffy János állt, aki a József és Károly császár-királyok közti interregnum heteiben kitűnő tárgyalópartnernek bizonyult. A szatmári béke valódi kompromisszum leheett, évtizedes nyugodt fejlődés alapjait tette le.

Görgei eszköztelensége hasonlított az 1918-as vereséghez, csakhogy utódai – Károlyi Mihály és Linder Béla – akkor a magyarság nagy pusztítóinak bizonyultak. Nagy, végzetes önpusztítóknak.

Görgei – korrektül kikérve a magasabb beosztású tiszttársak tanácsát – az oroszok előtti fegyverletételt választotta. Ezzel a történelem előtt jelezte: nem lázadás, jogtipró felkelés bukott el, hanem egy nép jogos szabadságharcát verte le egy nemzetközi koalíció, amelynek győztesei mellett nem áll sem jog, sem igazság. Ennek művészi értékű dokumentuma a (Kossuth stílusától fényévnyire álló) augusztus 12-ei kiáltványa, amely így végződik:

„Polgárok! Mit Istennek megfejtetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. Polgárok! Isten velünk!”

Ezzel kijelölte a polgári Magyarország etikai alapját, 1849 utánra.

Maga a fegyverletétel Világos mellett, a Malom-árok és a Szőlős közt ment végbe. Délután négykor kezdődött, és a nap már leáldozóban volt, mire befejeződött. Görgei jegyzéke szerint 11 tábornok, 1426 törzs- és főtiszt, 30 889 ember, 144 ágyú és egyebek adattak át az oroszoknak, köztük azon zászlók is, amelyeket 1940-ben Moszkva visszaadott cserébe Rákosi Mátyásért és még néhány kommunistáért Horthyéknak.

Görgeit már másnap különválasztották tiszttársaitól. Fivérei, Görgey Ármin és István (ők, szemben Artúrral, a forradalom után is megtartották nevükben az y-t; míg a tábornok – például Jókaihoz hasonlóan – i-re cserélte családnevének utolsó betűjét), valamint két orvosa, Markusovszky Lajos és Orzovenszky Károly és néhány más tisztje társaságában előbb Nagyváradra vitték, majd pár nappal később átadták az osztrákoknak. A két orvos azért kísérte Görgeit, mert a tábornok még július elején Komárom mellett súlyos lőtt fejsebet kapott, s nyitott koponyával, magas seblázban hajtotta végre élete egyik legnagyszerűbb harcászati cselekménysorát, a feldunai hadtest cselsorozatát, amellyel eljutott a délkelet-magyarországi (Kossuthék által kijelölt) gyülekezési területre.

Magát Görgeit Kossuth már Világos másnapjától élesen támadta a fegyverletétel miatt. Olaj volt a Görgei-ellenes támadások tüzére, hogy az előzetes egyezséget negligálva az osztrákok Görgeit kihagyták a megtorló eljárásokból. Klagenfurtba internálták, ahol 1851-re (német nyelven) megírta igen alapos, forrásértékű emlékiratát. Harminchárom éves volt akkor. Soha többé nem védte magát semmilyen támadással szemben sem. A kiegyezés után hazatérhetett, testvérének visegrádi birtokán élt és halt meg 98 éves korában, Buda bevételének emléknapján, 1916. május 21-én.

Forrás: gondola.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.