Amikor kisgyermek voltam, édesanyám és édesapám rendszeresen elvittek az istentiszteleti alkalmakra, jártam gyermek istentiszteletekre, és mindig tetszett, ahogy a lelkipásztor tanított, okított minket és a gyülekezetet is. Bár visszaemlékezve tudom sokszor nem is ott jártak a gondolataim, és nem is fogtam fel, amit mondott. Majd konfirmáltam, ami vallástétel hitünkről, és én, ahogyan egy 13 éves gyermek hihet, hittem. Ezután a Sárospataki Református Gimnáziumba nyertem felvételt, és itt is nagyon sokat tanultam az életről, Istenről, a világról, melyet ő teremtett, és persze az emberről, aki sokszor nem teljesíti Isten akaratát. Igen, jól olvassák, még sehol nincs benne a Lélek vezetése. Tizenéves fejjel inkább próbálja az ember a maga útját járni, de valahol mélyen a szívemben ott élt, hogy nem elég ha csak én vezetem az életem. Negyedikes lettem, pályaválasztás. A legnehezebb döntés egy ember életében, mert egy egész életre szóló döntést hoz. Mi leszek, ha nagy leszek? Lelkész.

Válaszoltam, és tudtam az utam a teológiára vezet, ami nem is volt messze, és voltak már barátaim.
Isten útjai kifürkészhetetlenek – szoktuk mondani, és ez az én életemben is így volt. Teológiára akarok menni? Tanuljam egy kicsit az életet. Az első alkalommal ugyanis nem sikerült s felvételim, így egy évet jártam a Comenius Tanítóképző Főiskolára. Számomra valóban az élet volt. Önállóan kellett magamról gondoskodni, pénzemet és időmet jól beosztani, barátokat szerezni. Eleinte még visszajártam a teológiára barátaimhoz, áhítatra, beszélgetni, majd ezek az alkalmak elmaradtak, és akkor az a gondolat fogalmazódott meg bennem: úgyis szeretem a gyerekeket, így Isten biztosan azt akarja, hogy itt maradjak. Sem nem volt Isten igéjének alátámasztása, sőt év végére már lelkemben sem éreztem, hogy nekem ezt kell csinálni, vagy itt kell maradni, hiszen nem találtam közösséget, akikkel együtt imádkozhattunk volna, nem voltak barátaim, és úgy éreztem, nem bírom ott sokáig.
Mit csináljak? Ekkorra már a Bibliaolvasást is kezdtem hanyagolni, az imádság csak akkor fogalmazódott meg ajkamon, ha segítségre volt szükségem, így abszolút nem hallottam, és nem is értettem Isten üzenetét és akaratát. Míg egy szép napon az egyik barátnőm, aki akkor már elvégezte a teológia első évét, felhívott, hogy: ugye jössz holnapután felvételizni? Isten küldött valakit, aki elindította bennem újra a gondolatot, lelkipásztor legyek. Persze az első reakcióm tagadás volt: nem tanultam semmit, már régen ki se nyitottam a Bibliámat, nem tudok lassan egy éneket sem, és egyháztörténetről meg ne is beszéljünk. Nem baj – mondta ő nekem nagy bizonyosan – csak pakolj össze és gyere, ne add fel, majd együtt tanulunk. Nem tudom miért, de nem ellenkeztem. Mondtam édesanyámnak: megyek felvételizni a teológiára. Először ő is csodálkozott, aztán nem szólt semmit. Először az életben éreztem, hogy nem én irányítom az életemet. Pedig akaratos lehettem volna, de nem tudtam ellenállni. Bizonyára sok embertársam érezte már, amikor Isten magához húzza és nincs mit tenni. Jó érzés.
A következő Lélek-vezetés az az volt, amikor ugyanazokat a kérdéseket kaptuk a felvételi vizsgán, mint előző évben. Olyan érzés volt számomra mintha mindent újra kezdhetnék. Új lehetőséget kaptam az Úrtól, hogy valóban az Ő gyermeke, sőt, szolgája legyek. Isten kegyelméből felvételt nyertem, bár szerintem nem tudtam felfogni. Majd második évben édesapám meghalt, ami nagyon megviselt, és nem csak magam miatt, hanem azért is mert édesanyám egyedül maradt, hiszen én keveset jártam haza, a bátyám pedig házasember volt. Elkeseredtem, és nem tudtam mi tévő legyek, sőt elbizonytalanodtam, hogyan fogok én másoknak segíteni, ha én magam is szomorú leszek, hogyan tudok vigasztalást nyújtani, ha nekem is fáj a szívem. Isten nem maradt válasz nélkül: az Ézsaiás 61, 1 lett vezérigémmé, mióta ezzel biztatott az Úr: „Az Úr Isten lelke van énrajtam azért, mert felkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást.” Úgy gondolom ennél nagyobb bátorítás és erővel való feltöltekezés nem is kellett számomra akkor. Az Úr Lelke erősített meg, Ő mutatta meg az útirányt, merre kell tovább mennem. Így Istenben mindig bízva, hogy megsegít, és tőle kérve erőt e feladatokhoz, és néki hálát adva életem minden percéért fejeztem be teológiai tanulmányaimat.
Ne gondolják, kedves testvérek, hogy ennek itt vége. A következő nagy lelki vezetést akkor kaptam, amikor a karcsai gyülekezet meghívott lelkipásztorának. Sorra vehetném azokat az igéket, amelyeket akkor kaptam, amikor nagy teher nyomta a lelkemet: „Kész szívvel áldozom neked: áldom a te nevedet, Uram, mert jó. Mert minden nyomorúságból megszabadított engem, s megpihentette szemeimet ellenségeimen. Zsolt 54, 8-9” vagy „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz. Zsolt 55, 23” vagy „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned. Isten által dicsekedem az ő igéjével, az Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem. Zsolt 56, 4-5” Mind – mind Isten Lelkének vezetése volt, amikor az ember elbizonytalanodik emberek miatt, ereje miatt, Isten küld erősítést, küldi Lelkét, bátorságát, és erejét, amely mindig nagy segítség az ember számára. Azóta is nincs olyan nap, amikor ne az lenne az első, hogy az ő vezetését kérném, nélküle nem tudnék gyülekezetet vezetni, nélküle nem lennék képes örömhírt vinni a szegényeknek, nem tudnám hirdetni a foglyoknak a szabadulást, és a megkötözött léleknek a szabadulást.
Nem csak pünkösdkor élheti át az ember pünkösd csodáját, hanem egy életen át a pünkösdi csodában kell élnünk, mert így tapasztalhatjuk meg Isten Lelkének vezetését. Ebben bízva kívánok mindenkinek áldott pünkösdi ünnepet, a Lélek erejének megtapasztalását. Kívánok minden lelkipásztor testvéremnek, és minden legátusnak áldott pünkösdi készülést.
Szabó Ágnes
Karcsa

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.