A Sátoraljaújhelytől délre, a szlovák határ szomszédságában fekvő két bodrogközi falu, Pácin és Karcsa cigány és magyar lakosságának közös gondjai és együttélésük jól érzékelteti: milyen az élet ott, ahová nem jut el a nagypolitika, ahol már nem jelentenek semmit a statisztikák. És ahol bizonyos időszakokban 100 százalékos a munkanélküliség.Budapestről a Bodrogközbe a MÁV vonalain öt óra alatt, kétszeri átszállással juthatunk el. A régió munkanélküliségi adatai riasztóak, a közintézmények dolgozóin kívül alig van valakinek állása. A környék három, Sátoraljaújhelyen összpontosuló nagyobb ipari létesítménye együtt sem ad elegendő munkalehetőséget, a mezőgazdasági tevékenység pedig a termőföld rossz minősége és az árvízvédelmi rendszer elégtelensége miatt nem jelent biztos megélhetést. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a lakosság nagy része segélyekből és alkalmi munkákból tartja fenn magát. A rendszeres szociális segély folyósításának feltétele a közhasznú munkavégzés, ennek lehetőségét a települési önkormányzatok biztosítják.

A reménytelen gazdasági helyzet egyaránt sújtja a cigány és nem cigány népességet, ám az előbbieket a munkaadók részéről nemritkán negatív megkülönböztetés éri. Az építőipar összeomlásáig sokan Miskolcon és a fővárosban dolgoztak, többségük - miután nem járt szerencsével - visszatért szülőföldjére, néhányan pedig elkallódtak. A kilencvenes években indult néhány egyéni vállalkozás a térségben, mint a Karcsához tartozó Becsked tanyán élő cigányok próbálkozása őseik mesterségének, a téglaégetésnek a felélesztésére, ám ezek a résztvevők tapasztalatlansága miatt többnyire kudarccal végződtek.

A cigány és nem cigány népesség helyzete között nem annyira a munkanélküliségi mutatók, mint inkább a fiatalok mobilitási lehetőségei érzékeltetik a valódi különbségeket. Bár a pácini és karcsai cigány gyermekek többsége elvégzi a nyolc általánost, nagyon kevesen tanulnak tovább közülük; a becskedi cigány fiatalok közül az elmúlt években ketten érettségiztek.

A pácini önkormányzat

képviselő-testületi ülésére bocskaiban érkező Barati Attila polgármester identitásának szerves része MIÉP-es pártállása, ezt az irodájának bensőséges hangulatot kölcsönző Magyar Fórum-gyűjteménye mellett az is bizonyítja, hogy minden második mondatában felbukkan a "MIÉP-es polgármester vagyok" fordulat. Barati a falu hányattatásának kezdetét az 1970-es évek második harmadára teszi, amikor a kommunisták előbb Dimitrovról elnevezett termelőszövetkezetét egyesítették a karcsai Dózsa Tsz-szel (az "egyesítés" kifejezés használatakor a polgármester érzékelteti, hogy valójában gyalázatos alárendelésről volt szó), majd 1977. január elsejével megfosztották önálló községi tanácsától. A nyolcvanas évek végére Pácin lakóinak permanens, az intenzív falugyűlésezés módszerével folytatott tiltakozása meghozta gyümölcsét: 1989-től a község ismét önálló tanáccsal rendelkezett.

A polgármester szerint a térség gazdasági leépülése arra vezethető vissza, hogy lakói "megtanultak cigány módon élni"; az ember nem műveli meg a földjét, munkanélkülivé válása után rákap a cukorrépás almaborra, mely néhány év alatt mentálisan szedi ízekre fogyasztóját. Hogy ez miért a cigány módon élés következménye, örök rejtély, mert Barati hozzáteszi: "a magyar lakossággal sokkal több baj van, mint a cigányokkal", ugyanis utóbbiak nem osztoznak a "fehér" népesség cukorrépás cefre iránti rajongásában. A jelenséget történelmi okokkal magyarázza: Pácinba a XVIII. században "dolgosabb", teknővájó, vályogvető cigányok telepedtek le, míg a környező községekbe az "aljanépség" (sátoros és oláh cigányság) költözött. Ennek tulajdonítja, hogy az elmúlt években egyetlen, cigányoknak tulajdonítható bűncselekmény sem történt a faluban.

A polgármester egyébként kínosan ügyel, hogy ne érhesse támadás a falu lakosságának negyedét kitevő cigánysággal szembeni bánásmód miatt. Ez nem akadályozza meg abban, hogy elmerengjen a cigányok elkülönített oktatásának perspektíváján. A közeli Ricsén és Cigándon szegregált az oktatás, mondja, folyamatosan mérlegelve e megoldás előnyeit és hátrányait. Ám mégis: értsük meg, nem lehet. Érzi ő a falu közvéleményének a nyomását, de ha kiteszi a cigány gyerekeket az iskolából, ő maga indítja el őket a lejtőn és zárja ki a helyi társadalomból. Ennek megelőzése pedig önfegyelmet kíván tőle és a magyar lakosságtól egyaránt. Az iskolai apartheid néhány közeli helységben már működő rendszere ugyanakkor jelzi, hogy a polgármester jelenlegi integrációpárti hozzáállása távolról sem intézményi garancia a szegregáció elkerülésére.

A pácini cigányok

két tömbben élnek: kisebb részük a Rákóczi utca végén (a polgármester által "úri cigánysornak" nevezett házakban), többségük pedig a falu szélén, a Hasas utcában és környékén, az ún. cigánytelepen. A "benti" és a "kinti" cigányok kivétel nélkül rokonok, összesen hat család leszármazottai, ritkaságszámba megy a máshonnan érkezettekkel kötött házasság. A rokoni szálak ellenére a "benti" és "kinti" cigányok közötti kapcsolat legalább annyira feszült, mint a többségi lakossághoz fűződő viszony. A konfliktusok a kisebbségi önkormányzat működése körül csúcsosodnak ki, amelynek mind a tíz tagja a Hasas utcában él. Tevékenységük nem arat osztatlan tetszést a pácini cigányok körében, akiknek egy része aláírásgyűjtésbe kezdett a testület megszüntetése érdekében. A Rákóczi utcában lakók úgy vélik, az önkormányzat csak a "kinti" cigányokat képviseli.

A testület általunk megkérdezett tagjai, Góré Zoltán elnök, Nagy Krisztina alelnök és Tárkányi Ferenc képviselő az elégedetlenséget a közösségi életben jelentkező múló rosszullétnek tartják, miközben nem győzik hangsúlyozni, hogy zökkenőmentes az együttműködésük a települési önkormányzattal és Barati polgármesterrel. Utóbbi ezt azzal magyarázza, hogy a kisebbségi testület tagjainak tevékenysége kimerül tiszteletdíjuk felvételében, ezért nincs súrlódási felület a két önkormányzat között. A kisebbségi vezetők ennél többrétűnek tartják saját feladataikat, amiket a központi költségvetés által biztosított évi félmillió forintos keretből látnak el. Az öszszeg ötven-hatvan százalékát segélycsomagok, fűtéstámogatás, karácsonyi csomag formájában szétosztják a falu cigány lakosai között, a maradékból saját tiszteletdíjukat fedezik.

A kisebbségi testület megszüntetéséért síkra szálló falubeli cigányok viszont a polgármester véleményét osztják, így a Rákóczi utcába az 1970-es években elsőként beköltözött özv. Góré Istvánné is, akinek néhai férje Góré önkormányzati elnök nagybátyja volt. A "bentiek" szerint önkormányzatuk elhanyagolja képviseletüket, problémáikkal többnyire a polgármesterhez kell fordulniuk, úgy látják, hogy a helyi kisebbségi társadalmon belül is perifériára kerültek a falu szélén élő, nagyobb lélekszámú, összetartó közösséghez képest.

A szomszédos Karcsa

polgármestere, Dakos János a körzetesítés idején épült községházán, millenniumi és nemzeti színű zászlókkal díszített irodájában fogad. 1994 óta irányítja a 2100 lelkes falu életét. A Becsked tanyán élő cigányok Dakos ténykedésének tudják be az 1998-ig működő cigány kisebbségi önkormányzat, illetve a nyolcvanas évek helyi közösségi életében meghatározó Tűzvirág együttes megszűntét. A polgármester másképp emlékszik, kijelentve, hogy a kisebbségi testület felesleges volt, hiszen vezetése alatt a helyi önkormányzat annyira olajozottan működik, hogy a településen élő cigányok (a továbbiakban: ezek) jobbnak látják "személyesen őt" felkeresni ügyes-bajos dolgaikkal, mint "sajátjaikat".

A polgármester rezignáltan számol be a cigányok számának "drasztikus" növekedéséről: a Karcsához tartozó, de a falu belterületétől jó két kilométernyire fekvő Becsked tanya háromszázötven lakosának túlnyomó része két, egymással meglehetősen bonyolult rokoni kapcsolatban álló cigány család leszármazottja, "ott már csak néhány öreg magyar tart ki". Dakos polgármester szakmai álláspontja szerint a belterjesség is hozzájárul a karcsai cigányok életvitelbeli problémáihoz. Szent felháborodással ostorozza a "gyerekgyártásra berendezkedett réteg" életmódját, s nem rejti véka alá a karcsai cigányok felemelkedésével kapcsolatos szkepszisét. "Ezek csak gondot jelentenek a falu számára", a munkanélküliségi rátájuk is magasabb, mint a magyaroké. A különbség oka: a környékbeli munkaadók "nem vesznek fel cigányt, mert ismerik őket". Ezt a polgármester (szigorúan magánemberként) messzemenően méltányolható magatartásnak tartja, hozzátéve, hogy "különben sem mennének el dolgozni", mert az öt gyerek után járó támogatásokból "kényelmesen meg tudnak élni". A legtöbben mégis jelentkeznek közhasznú munkára, ami a rendszeres szociális segély folyósításának feltétele. Az önkormányzat lehetőségeihez mérten igyekszik minél több jelentkezőnek munkát adni, mert "senkit nem hagyhatnak éhen halni" (vö. "kényelmes megélhetés").

A polgármester nem említi, de Karcsa egykori országos ismertségét a becskedi cigányok körében a nyolcvanas években szerveződött

Tűzvirág együttesnek

köszönhette. Az 1994-ig Karcsa községi tanácsa, majd önkormányzata által fenntartott együttes műsorán kortárs cigány költők és saját tagjaik versei, cigány népdalok és néptáncok szerepeltek, fő profilját mégsem fellépései, hanem a helyi ifjúság közösségi életének megteremtése jelentette. Az együttest a becskedi cigányok "családfője", özv. Bandor Zoltánné (Emma néni) alapította, aki a tanya egyetlen élelmiszerboltjával egybeépített ház hátsó részében él. Az elsőben fia, az üzlet tulajdonosa lakik.

Az együttes derékhadát özv. Bandorné közvetlen hozzátartozói alkották; hat fia közül volt, aki gitározott, akadt, aki két és fél évesen "cigányul táncolt", de mindannyian kivették részüket a munkából. Az együttes próbáit a család házában kialakított klubhelyiségben tartották a helyi KISZ-szervezet égisze alatt (melyet a nyolcvanas években Bandor Emma, az alapító lánya vezetett), ezekre az alkalmakra Becsked nem cigány lakói is ellátogattak.

Karcsa és a környékbeli falvak meghódítása után következett a fesztiválok időszaka, melynek csúcsát az 1988-as Ki mit tud? jelentette. Az ebből az időszakból származó oklevelek bekeretezve díszítik a konyha falát. Kapcsolatba kerültek más cigány előadókkal és együttesekkel, a hagyományok felelevenítése elmosta a különböző nyelvű cigány népcsoportok közötti kulturális határokat: bár a Tűzvirág tagjai közül senki nem beszélt egyetlen cigány nyelvjárást sem, közönségükben megtalálható volt valamennyi népcsoport képviselője. A fesztiválok és önálló fellépések mellett a becskedi cigány fiatalok betlehemezése volt a közösség büszkesége. A produkció az országhatáron túl is érdeklődést ébresztett: két magyar és egy francia stáb forgatott itt filmet. (Az együttes fellépéseit megörökítő más hang- és videofelvételek javarészt elvesztek.)

Egy ideig úgy tűnt, a Tűzvirág túléli a rendszerváltással járó finanszírozási gondokat. Karcsa első 1990 utáni polgármestere, György Károly felkarolta az együttest, az 1994-ben megválasztott Dakos János azonban kevésbé mutatkozott készségesnek. Az önkormányzat megszüntette a Tűzvirág közvetlen finanszírozását, előbb a karcsai általános iskola, majd - miután a község végleg levette a kezét róluk - az 1998-ig Emma néni fia, Bandor Zoltán vezetése alatt működő cigány kisebbségi önkormányzat vette át a fenntartást. A testület azonban nem tudta előteremteni az együttes működésének anyagi fedezetét. A Tűzvirág által teremtett becskedi közösségi élet lassan elhalt, Bandor Zoltán pedig nem látta értelmét, hogy tovább vigye az önkormányzat ügyeit. 1998-ra a karcsai cigányság kisebbségi képviselet nélkül maradt.

A Tűzvirág együttes az ország egyik legszegényebb régiójában fekvő kistelepülés legelmaradottabb részén élő cigányok kísérlete volt önmaguk (saját kultúrájukon keresztüli) felemelésére. A Karcsán többszörösen idegennek számító (cigány és becskedi) Bandoréknak a falu kulturális és politikai életéből történt kiszorítása pontos képet ad arról, ahogy nemcsak saját, náluk csak egy hajszálnyival jobb helyzetben lévő településük vezetése, de szerencsésebb országrészekbe született honfitársaik is leírták őket és a bodrogközi térséget.

Gavra Gábor

Pecák Judit

Forrás: Magyar Narancs - 2002

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.