Az 1710 januárjában elszenvedett romhányi vereséggel az utolsó lehetőség is elveszett arra nézve, hogy a kurucok valamilyen módon megfordíthatják a szabadságharc menetét. Ebben az évben az utolsó nyugat-felvidéki fellegvár, Érsekújvár is megnyitotta kapuit a labancoknak, a pestis és éhínség sújtotta országban pedig egyre- másra tűzték ki a fehér zászlót a kuruc erősségek tornyaira. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharc ügye elveszett, I. József (ur. 1705-1711) azonban a tartós nyugalom érdekében kompromisszumos megoldásra törekedett, ezért 1710 során mindinkább az udvarhű, ám mégis magyar Pálffy János grófot helyezte előtérbe, aki 1711 januárjában már a labanc hadak főparancsnokaként kezdeményezhetett tárgyalásokat Vaján.

A Vay család ősi kastélyában Pálffy Rákóczival is találkozott, a gróf azonban hiába próbálta rábeszélni a fejedelmet a békére – ami egyébként az ő személyét is kedvezően érintette volna –, végül nem járt sikerrel. II. Rákóczi Ferenc követelései a hadi helyzethez képest irreálisak voltak, amit az érzelmeken túl azzal magyarázhatunk, hogy a szabadságharc vezére nagy reményeket fűzött Nagy Péter (ur. 1682-1725) támogatásához, aki ebben az időszakban éppen Moldvában, a Prut folyónál hadakozott az oszmánokkal. Rákóczi abban bízott, hogy megnyerheti a cárt a kurucok ügyének, ezért a vajai tárgyalásokat csak időhúzásnak tekintette, február 21-én pedig el is hagyta Magyarországot, hogy orosz segédcsapatokat szerezzen. A fejedelem azonban soha többé nem tért már vissza szülőhazájába.

Rákóczi kudarcának alapvetően két oka volt: egyfelől Nagy Péter nem kívánt belebonyolódni a Habsburgok belügyének tekintett szabadságharcba, másfelől pedig lehetősége sem nyílt erre, ugyanis a Prutnál 1711 nyarán megalázó vereséget szenvedett a Portától. A másik okot a Magyarországon lejátszódó események szolgáltatták, nevezetesen az a tény, hogy a József királyra titokban felesküdő Károlyi Sándor generális már valóban a megegyezés érdekében ült tárgyalóasztalhoz Pálffyval, és a majtényi fegyverletétel után Rákóczi hozzájárulása nélkül is – előnyös – békét kötött a Habsburgokkal. A fejedelem sohasem ismerte el a szatmári szerződést, holott az a hűségeskü fejében neki is büntetlenséget biztosított, ezenfelül pedig ígéretet tett egykori birtokainak visszaadására; miután azonban II. Rákóczi Ferenc ezután sem törődött bele a nyilvánvaló vereségbe, leghűségesebb embereivel kénytelen volt „bujdosásba” vonulni.

Rákóczi még hosszú ideig nem adta fel a reményt, hogy a kuruc felkelés lángja valamilyen módon újjáéled majd, ezért 1711–12 során Lengyelországban, Gdansk városában maradt. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem érdemes tovább várnia, a bujdosó fejedelem hajóra szállt, és Angliába utazott, Anna királynő (ur. 1702-1714) azonban a Habsburgokkal fenntartott szövetségesi viszony miatt nem fogadhatta őt, így hamarosan a franciaországi Dieppe-ben szállt partra. Rákóczit nagy tisztelettel fogadták XIV. Lajos (ur. 1643-1715) udvarában, ám hamarosan Versailles-ban is csalódnia kellett, ugyanis a Napkirály a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti és rastatti békékben semmilyen téren nem járt közben a kurucok és Rákóczi érdekében. Miután XIV. Lajos 1715-ben elhunyt, a fejedelem mind kevesebb értelmét látta annak, hogy Franciaországban maradjon; ekkor az Oszmán Birodalomba vitt az útja, ugyanis III. Ahmed szultán (ur. 1703-1730) ebben az időben éppen háborúban állt a Habsburgokkal, és abban bízott, hogy Rákóczi egy újabb kuruc felkeléssel megnehezíti majd ellenfelei dolgát.

A fejedelem Esterházy Antalt bízta meg a bujdosók expedíciójának vezetésével, aki 1717 során Erdélyben és Máramarosban is megpróbált lázadást szítani, ám küldetése a segítségül érkező tatárok pusztítása miatt teljes kudarcba fulladt. A Porta 1718-ra döntő vereséget szenvedett, a pozsareváci béke pedig a bujdosók sorsáról is határozott, ugyanis annak értelmében a szultán később a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóba internálta Rákóczit és híveit. A száműzött fejedelem 1735-ben bekövetkező haláláig itt töltötte napjait, Mikes Kelemen vezetésével pedig még hosszú évtizedekig fennmaradt a bujdosó kurucok kolóniája. II. Rákóczi Ferencet végül mégsem itt, hanem édesanyja, Zrínyi Ilona mellett, a konstantinápolyi Szent Benedek-templomban temették el, szívét pedig Franciaországba vitték. A fejedelem hamvait 1906-ban szállították haza, és Kassán helyezték végső nyugalomra.

Forrás: rubicon.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.