A 2. magyar hadsereg 1942-ben állították fel, majd a keleti hadszíntérre küldték harcolni. Teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták. A hadsereget 1942. április 17. és június 27. között szállították ki a keleti arcvonalra. A kivonulók létszáma 207 ezer fő volt, ebből 17 ezer munkaszolgálatos. A parancsnok vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt. A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés hiányosságaival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén korszerű fegyverzettel szolgál. Végül a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.

A kezdeti harcok során a szembenálló csekély szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki, inkább visszavonuló, elszakadó hadműveleteket végeztek, kerülték a jelentősebb összecsapásokat. Már a korai ütközetek során nyilvánvalóvá váltak a magyar hadsereg korszerűtlenségből fakadó hátrányok. A megfelelő páncélos erők hiánya és az elavult (lassú) tüzérség miatt minden jelentősebb ellenállási pontot gyalogsági támadással kellett bevenni, ami indokolatlan emberveszteségekkel járt..

A teljes 2. magyar hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-ére fejeződött be. A hídfőcsatákban részt nem vevő egységek a Sztálingrádba irányított német egységek helyét vették át. A hadsereg feladata – a többi szövetségessel együtt – a Don vonalának védelme és a Sztálingrádi csatát vívó német egységek szárnyának biztosítása volt. 1942. szeptember végére a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már "leírták". A tél a küszöbön állt, ellátásuk egyre hiányosabbá vált, és még a veszteségeket sem pótolták.

Miután 1942. november 22-én befejeződött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása, megkezdődött annak fölmorzsolása. 1942 decemberében a Vörös Hadsereg délnyugat felé szorította a 2. magyar hadseregtől délre álló olasz csapatokat. A magyarok már a közeli hídfők elfoglalására illetve visszavételére kialakult harcok során is 25 ezer fős veszteséget szenvedtek.

A védendő arcvonal hossza is jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A meggyengült hadseregnek 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen 2 erős szovjet hídfő is volt. A kiépült magyar védővonal "papírvékony" volt, tartalékok, mélység nélkül. Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.

Az arcvonalban harcolók felváltására az új magyar egységek kiküldése már megindult, december elején 35 ezer főnyi alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 km-es távolságra. A váltásra 1943. január 13. és 20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is!) a helyükre érkezőknek. Erre azonban már nem kerülhetett sor.

Hosszas előkészítés után ugyanis, 1943. január 12-én az urivi hídfőnél jelentős páncélos erőkkel megindította az Osztrogrozsg-Roszos hadműveletet a szovjet hadsereg. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett. A németek a kért segítséget elutasították, a magyar erősítések a nagy hideg és hó miatt elakadtak az utakon, nem értek oda időben.

Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. Másnap a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, és az olasz erőkön való áttörés után észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé. A németek páncélosok súlyos veresége után az egész arcvonal darabokra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek. A német felső hadvezetés megtiltotta a magyar hadsereg számára a visszavonulást. A Cramer-csoport bevetése is elkésett, a vörös fergeteget már nem lehetett megállítani. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.

A kemény hidegben visszavonuló katonákat az ellenségen kívül a fagy is tizedelte - mivel az elhasználódott, nem megfelelő felszerelésüket nem pótolták -, több tízezren maradtak a „fehér halál” miatt holtan a csatatereken. A német szövetségesek is megalázóan, kegyetlenül bántak több esetben az őket fedező, visszavonuló magyar bakákkal. Elveszett mintegy 100-120 ezer magyar ember.

Január 24-én Jány vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.

Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik: "Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."

A Don-kanyari tragédiát követően szinte minden magyar családban gyászoltak valakit. A fogságba esettek számáról a mai napig nincs pontos adat. Zúgjanak ő értük is a harangok, az elesett hős katonák áldott emléke legyen velünk! Emelt fővel emlékezzünk a keleti hadszíntéren megölt, megsebesült vagy fogságra ítélt magyar katonákra, akik a Haza védelme mellett a vörös gyilkos, a kommunista eszme ellen is harcoltak. Rájuk sokáig csak titokban lehetett emlékezni, de még napjainkban is az idegenek fájdalma az elsődleges.

Felber Zsolt

http://www.irodalmilap.net

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.