„Hajnal tájt, messziről, indulásunk irányából egybefolyó tüzérségi tevékenység hangja száll felénk. Pácban vagyunk fiúk, ha ezt halljuk egy órán keresztül, biztosan megindították az oroszok a támadást” – így emlékezett vissza a Don-menti szovjet támadás megindulására Boda Gyula tizedes, az 52. gyalogezred rádiókezelője, aki Itthagy-Lak – A Donig és vissza címmel írta meg visszaemlékezéseit a háborúról és a fogságról.

Hetvenhat éve, 1943. január 12-én indította meg a szovjet Vörös Hadsereg az Osztrogozsszk-Rosszos-hadműveletet a 2. magyar hadsereg ellen, a Don mentén. A szovjet csapatok néhány nap alatt áttörték a magyar, olasz és német védvonalakat, a közel 200 ezer magyar katona közül mintegy 42 ezer esett el, 28 ezer megsebesült, 26 ezren pedig fogságba kerültek, amivel gyakorlatilag megsemmisült a magyar hadsereg.

A 2. magyar hadsereg keleti frontra küldését a kezdetektől baljós érzések kísérték, a magyar hadvezetés is tisztában volt vele, hogy a haderő nem alkalmas arra a feladatra, amire a németek szánják. „A magyar hadsereg ilyen távoli alkalmazásra sem lelkileg, sem szervezésileg nincs felkészülve, de maga az ország sincs” – írta a Wilhelm Keitel vezértábornaggyal, a német főparancsnokság vezetőjével folytatott megbeszélései után Szombathelyi Ferenc, a honvéd vezérkar főnöke.

A románokkal zsaroltak a németek

„Mint mondottam, hűségesen és megbízhatóan állunk a Német Birodalom mellett (…) és lelkesedéssel veszünk részt a tavaszi offenzívában, amennyire csak a felfegyverkezés, a mezőgazdaság és a bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi” – írta Horthy Miklós magyar kormányzó 1942. január 10-én Adolf Hitlernek, a Harmadik Birodalom vezérének. Így a legmagasabb szinten is megígérte, hogy Magyarország jelentős erőkkel vesz részt az 1942 tavaszára tervezett keleti offenzívában.

A Moszkva elleni hadjárat kudarca, és a 1941 decemberében kezdődött szovjet ellentámadás hatalmas veszteségeket okozott a német haderőnek. Ezért Hitler már decemberben azt követelte a szövetségesektől, hogy járuljanak hozzá nagyobb erőkkel a Szovjetunió elleni háborúhoz. Magyarország ekkor csak öt megszálló dandárral vett részt a háborúban, és a magyar vezetés szerette volna a továbbiakban is itthon tartani a honvédség nagyobb részét, főleg a románok által jelentett fenyegetés miatt.

1942 januárjában előbb Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, majd Keitel utazott Budapestre, hogy kierőszakolja a minél nagyobb magyar részvételt. Ribbentrop a területi revízió korábbi eredményeinek elvesztésével fenyegette meg a kormányt, míg Keitel azzal nyugtatta a magyar vezetőket, hogy Bukarest sokkal nagyobb erőkkel fog a keleti frontra vonulni. Ez egyébként igaz volt, hiszen sikerült megállapodnia Ion Antonescu román diktátorral, hogy 26 hadosztályra növeli haderejét a fronton. Jellemző a német politikára, hogy a románokat is azzal nyugtatták meg, hogy a magyar hadsereg nagyobb része kivonul a keleti frontra.

Ezer kilométeres előrenyomulás

A hadsereg felállításakor mintha már sejtették volna, hogy a hadjáratnak nem lesz jó vége, ugyanis úgy szervezték meg a mozgósítást, hogy az az ország egész területét egyenletesen terhelje. A mozgósított alakulatok nem sorozhatták be az összes, egyébként a tartalékukat képező hadköteles fiatalembert, csak a 20 százalékukat, a létszámot egyébként idősebb, 30-45 éves póttartalékosokkal töltötték fel. Társadalmi értelemben a katonák többsége zsellér, kisbirtokos vagy kisiparos volt.

A hadsereg első csapatai 1942 áprilisában érkeztek ki a frontra, majd június 28-tól a Wehrmacht irányítása alatt azt a feladatot kapták, hogy a sztálingrádi front északi szárnyát biztosítva jussanak ki a Donhoz, számolják fel a folyó nyugati partján található szovjet hídfőállásokat. Ehhez mintegy ezer kilométert kellett gyalogolniuk, hiszen a vasútvonalak ritkák , az utak rossz minőségűek voltak. Közben folyamatosak voltak a partizántámadások (május végén egy ilyen összetűzésben 73 honvéd halt meg, 80 megsebesült).

Az első ütközetekben a rossz felszereltségű egységek csak nagy áldozatok árán haladtak előre. Tyim városát négy napig ostromolták és a többi védőállás bevétele is súlyos következményekkel járt: a nagykanizsai hadosztály pár nap alatt elveszítette személyi állományának 20 százalékát. A szovjetek a Don mellett is mindent megtettek annak érdekében, hogy megvédjék hídfőállásaikat, előkészítendő egy későbbi ellentámadást. Az Uriv és Sztorozsevoje nevű falvak által határolt Don-kanyarban található hídfőkért három hónapig folyt a küzdelem – eredménytelenül.

Még a január 12-én indult szovjet offenzíva előtt a 2. hadsereg 26-27 ezer embert vesztett (meghalt, eltűnt vagy megsebesült), a harckocsik közel fele, az ágyúk nagy része megsemmisült.  A hadvezetés megpróbálta pótolni a vesztességeket, novemberben 35 ezer fős utánpótlás érkezett meg a front mögé, de ők századonként 30 puskával voltak felszerelve, arra hivatkozva, hogy a frontról visszavont katonák majd úgy is átadják nekik a magukét. A magukat a Don-kanyarban beásó katonák tisztjei ugyanakkor arról panaszkodtak, hogy nincs elég ásó, szögesdrót, a katonáknak pedig nap mint nap kimeríti a fagyott talaj feltörése, az árkok kiásása.

„Adnának jobb kosztot…”

A magyar hadsereget elvileg a német parancsnokság látta el élelmiszerrel a saját szabványa szerint, de a magyarok folytonosan panaszkodtak a „gerzemürzének” gúnyolt kosztra. Jány Gusztáv vezérezredes, a hadsereg parancsnoka szeptember végén írt felterjesztéséből kiderül, hogy a németek hogyan álltak a magyarok ellátásához: „”Füstölt szalonna kiszállítását kérem, hogy télen kellő kalóriája legyen az étkezésnek. Miután ezt a németek nem tűrnék, szeretetadományként kellene a ho[nvéd]-oknak kiküldeni.”

A szállítási nehézségek miatt hamarosan ebből is hiány alakult ki az első vonalban, a katonák úgy oldották meg a kiegészítést, ahogy tudták, bár a parancs ezt tiltotta. „Nagy krumpli és borsóföldek vannak a környéken. Szigorúan tilos hozzányúlni, mert utánpótlási zavarban akarják felhasználni. Mégis állandóan fogy. Adnának jobb kosztot, senki sem menne krumplit lopni” – írta 1942 őszéről Boda Gyula.

Az első vonal mögött száz kilométerrel, a hadsereg ellátó körzetében ott volt ugyan az utánpótlás, de ezek nem jutottak el a harcoló katonákhoz. A járhatatlan utak és a gépjárművek hiánya mellett - ahogy Szabó Péter írta a Rubicon folyóiratban megjelent, A doni kálvária. A 2. magyar hadsereg felvonulása és pusztulása című cikkében – ennek oka „egyfajta megmagyarázhatatlan géhás tartalékolás és takarékoskodás” volt. A katonák természetesen ezt úgy élték meg, útközben valakik ellopják az élelmet, ami egyáltalán nem használt a morálnak.

„Minden élelmiszerrel ez a helyzet, elfogy mire kiér”

„A hátul lévő pihentetőhelyet Jablos Noje faluban helyezték el, sokan visszajöttek onnan, és elmondták, mi ott a helyzet. Azt sem tudják, mi a háború, nem koplal ott senki, sőt zsákszámra adják el a legkülönbözőbb konzerveket” - írta Boda Gyula. Úgy emlékezett, hogy mikor ő és társai rádöbbentek, hogy a sebesültszállítóktól korlátlan mennyiségben vehetnek húskonzervet és kenyeret, előbb a szájukat tátották, majd kitört belőlük a káromkodás: „Hogy az a menybéli úristen nem szakítja rájuk azt a magasságos eget!”

Bár Magyarországon már augusztus végén megkezdődött – Horthy Miklósné védnökségével – a téli ruházat gyűjtése, a szállítási nehézségek és a már említett értelmetlen tartalékolás miatt csak nagyon kevés jutott el a katonákhoz. „Nagy itt az éhezés, abból a vörös kereszt gyűjtésből, amit a főméltóságú kormányzó asszonyunk rendezett, három és fél kekszet, és két cigarettát kaptunk fejenként. Ez maradt belőle mire ideért. Minden élelmiszerrel ez a helyzet elfogy mire kiér” – írta Boda Gyula.

A tél beálltával az ellátás tovább romlott, mivel takarmány hiányában a lovakat is kivonták az első vonalból. Eddigre a ruházat is lerongyolódott: „Különösen válságos a hadsereg fehérneműhelyzete. Az emberek zöme szakadozott, teljesen elhasznált, javíthatatlan fehérneműt hord, egy része pedig már ing nélkül jár” – sürgette az utánpótlást 1943. január 9-én a 2. hadsereg hadbiztosa, aki nem mulasztotta el megjegyezni, hogy egyéb veszélyek mellett a lerongyolódás a legénység önérzetét is bántja.

Befagyott puskák, kegyetlen csendőrök

A Vörös Hadsereg áttörésének idején az oroszországi tél a legkeményebb arcát mutatta, mínusz 30 fokos hidegben szinte lehetetlen volt felvenni a harcot. A magyar puskák például egyszerűen befagytak. Az áttörés utáni napokból így idézi fel ezt Boda Gyula: „Azonnal tüzet nyitni minden fegyverből! - hangzik a parancs. Vagy 800 m-re lehetnek, nehéz eltalálni valakit. A géppuska megszólal, de a puskákból alig egy két lövés hallatszik. Babrálja, ütögeti, de egyszerűen nem lehet elsütni, teljesen befagytak.”

Már korábban is egyértelmű volt, hogy a 2. hadsereg híján van a páncéltörő ágyúknak, a meglévők jó része pedig alkalmatlan volt a T34-es harckocsik kilövésére. Boda visszaemlékezéseiben is leírja, milyen hatással járt egy tanktámadás: „Ki ne jöjjetek a lövészárokból! - ordítom az erős motorzúgásban. Öt T34-es már 30 méterre előttünk van. Puskával tüzelnek a tankokra, semmit sem ér. Az őrvezető kiugrik a lövészárokból fut a házak irányába a többiek követik. Én leguggolva összehúzom magam a lövészárok fenekén. Fölöttem átdübörög egy tank. Fagyott földdarabok hóval vegyítve betakarnak. Lerázom magamról, kinézek utánuk. Utolérik a futókat és beletapossák a hóba.”

A rendezetlen visszavonulásban a parancsnokság drákói szigorral próbált rendet teremteni. A januári visszavonulás során Boda Gyula is találkozott volt ennek nyomaival. „Megdöbbenek a látványtól: arcnélküli halott, az arcát kicsipkedték a varjak. Mellette százával a többi, félig betemetve porhóval. Mind magyar egyenruhában (…) - Mi történt itt? Tele van az egész környék magyar halottal, itt voltak az oroszok? - Dehogy voltak, a csapatcsendőrök voltak itt. Akinek nem volt fegyvere a hátrajövők között azt agyonlövöldözték minden cécó nélkül. Két napig irtották az embereket, mikor tisztek is jöttek, és mondták: Nincsen fegyverük az embereknek, mert le vannak váltva. A fegyvereket leadták a leváltóknak. Akkor abbahagyták és tovább mentek.”

Forrás: hvg.hu