Délután van, három óra körül, de már sötétedik, a pácini tanoda ajtaján egy csapat kisiskolás lép be. Szinte az összes gyereken látszik, hogy szegény családból jön: a ruhájuk kopottas, elhasznált. Az egyik, nyolc év körüli kislány, lábán egy piros, a szétszakadás határán levő csizmával, úgy rohan a tanárnő felé, és csimpaszkodik belé, mintha az anyukája lenne.

Az ország hivatalosan is legszegényebb járásában, a cigándiban járunk, azért, hogy megnézzük: hogy működik a gyakorlatban a Máltai Szeretetszolgálat Gyerekesély programja. Idegenvezetőnk a program két helyi munkatársa, Jutka és Tamás volt, az ő Mozgó Játszótér feliratú kisbuszukkal járjuk be a környéket. A színes rajzokkal dekorált autót a helyiek már messziről megismerik, sokan intenek az út mellől, miközben elhaladunk mellettük. Azt nem tudjuk megnézni, hogyan működik egy ilyen játszótér, egyrészt mert nagyon hideg van, de ennél nyomósabb ok, hogy most nem a játékok vannak az autóban, hanem egy segélyszállítmány. Jutka egy tiszakarádi háromgyerekes anyukának viszi, akinek a napokban leégett a háza, és vele együtt az összes ingósága.

Három települést látogatunk meg: Tiszakarádot, Becskedet és Pácint. Menet közben Jutka egyszer csak félreáll az autóval, kipattan és vált pár szót egy férfival. “Bocsánat, csak beszélnem kellett vele, és most pont jól jött ki, hogy megláttam” – mondja, miután visszaszáll a volán mögé. A kétgyerekes férfi felesége halálos beteg, nem tud dolgozni, a férfi is feladta az állását, mert olyan sokat kellett a feleségét kivizsgálásokra vinnie, hogy ezt nem tudta megoldani munka mellett. A házuk felújítására jelzálogot vettek fel, majd amikor ezt nem tudták fizetni, akkor jött a személyi kölcsön. Mára egy durva adósságspirálba kerültek, amiből most az adósságrendezési szolgáltatással próbálják kirángatni őket. A dolog lényege nem az, hogy a család helyett kifizetik az adósságot, hanem tanácsokat kapnak egy pénzügyes szakembertől.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiemelt gyerekesély programja 2011 novemberében kezdődött a településeken. A problémák megismerése után 2013 áprilisában indult a kistérség Gyerekesély programja. Ez annyiban más, mint az eddigiek, hogy nem kívülről és messziről jött pályázatírók döntötték el, hogy mire van szükség, hanem azok, akik az érintettek közvetlen közelében éltek. Helyi védőnők, iskola és óvodaigazgatók, gyermekjóléti szolgálat munkatársai. A program lényege röviden és tömören annyi, hogy kiugrási lehetőséget próbálnak biztosítani a résztvevő gyerekeknek, ennek pedig egyik legfontosabb eszköze a közösségépítés.

Bár a nevében ott van a gyerek, a program nem csak nekik szól: Tamás úgy fogalmazott, hogy a gyerekeken keresztül próbálják megfogni a szülőket. Az előbb említett adósságrendezésben, hivatali ügyintézésben  is segítenek, de működtetnek egy tetűprogramot is. “A kistérség iskoláiban, óvodáiban gyakran előfordul, hogy a gyerekek tetvesek lesznek. Ezt a programot Tiszakarádon kezdtük el, a védőnő segített feltérképezni az érintett családokat, de nem rontottunk ajtóstól a házba, előbb barátkoztunk, kiépítettük a bizalmat, és csak utána vittük el nekik a tetűirtó szereket. Kértünk is cserébe, mégpedig azt, hogy tegyék rendbe a lakókörnyezetüket, fertőtlenítsék ki a ruháikat. Aztán ez beindult, és már maguktól keresik fel a védőnőt, amikor újra jön a tetű. Azt szerettük volna elérni, hogy a tetű ne legyen kifogás az iskolai hiányzásra, és a családnak is legyen igénye a probléma megoldására, ne tekintse természetesnek, hogy tetves a gyerek” – mondja Tamás.

A pácini tanoda csak az egyik helyszíne és eleme a programnak, és nagyjából hasonlóan működik, mint más tanodák. A gyerekek iskola után bejönnek, korrepetálják őket, rajzolnak, színeznek, ha jó idő van, akkor kint fociznak. A lényeg, hogy találjanak nekik valamilyen értelmes elfoglaltságot. A település kísérteties hasonlóságot mutat a többi környékbelivel: hosszú főút, mellette kétoldalt házak, néhány mellékutca. Szürke, kihalt és csendes, ez tényleg az a része az országnak, ahol a madár sem jár. A gyerekeket elnézve egyáltalán nem az a benyomásom, hogy ha innen lógnának, akkor azt azért tennék, mert valami rosszaságon törnék a fejüket. Sokkal inkább probléma, hogy néhányan azért nem tudnak eljönni a foglalkozásra, mert iskola után haza kell sietniük segíteni a szüleiknek, vagy elhozni a kistesót az óvodából.

“Vannak nagyon szomorú sorsok is, ezeket nem könnyű néha feldolgozni. Én könnyebben veszem, de a kolléganőm tartott már ott párszor, hogy szíve szerint hazavitte volna magához az érintett gyereket – meséli Makranczi Judit, a tanoda szakmai vezetője. Az egyik tanodás kamaszfiúnak a szeme előtt lett öngyilkos az anyukája, most az apja is elhagyta a családot, így őt és testvéreit a 19 éves bátyjuk neveli. Akinek már szintén van két gyereke. Vannak kifejezetten tehetséges gyerekek is, akik szeretnének továbbtanulni, de sok esetben a szülők ezt nem támogatják. Vagy azért, mert nincs rá pénzük, vagy mert szeretnék otthon tartani a gyereket. Ilyenkor jönnek a tanodások, akik megpróbálnak beszélni a szülőkkel, de ez elég ritkán hoz eredményt.

Tiszakarádról elöljáróban annyit mondanak a máltaisok, hogy Bodrogköz legsúlyosabb helyzetű települése. Nagyjából 2600-an laknak a zsáktelepülésen, nagyon nagy arányban cigányok. A hetvenes években virágzott a mezőgazdaság, de a tsz-ek felbomlása után a nagy többség munka nélkül maradt, ami azóta sem változott. Közmunka ugyan van, de korántsem annyi, ahányan dolgozni szeretnének. “Elég nagy a nihil, van egy szép iskolájuk, de egyébként lehangoló a település” – mondja Tamás, miközben bekanyarodunk a falu felé vezető bekötőútra. Hamarosan egy felújított, vajszínű épülethez érünk, a Zsiga házaspár férfi tagja jön elénk és üdvözöl. Zsiga Zsolt és felesége, Erika már jóval a Gyerekesély program előtt szívén viselte a tiszakarádiak sorsát, és a református misszió keretében próbálta életben tartani a közösséget.

Egy olyan épületbe érkezünk, aminek egyik része közösségi szolgáltató házként, a másik biztos kezdet gyerekházként üzemel. Bent egy nagy előtér, jobbra egy szoba, ahol anyukák és egészen apró gyerekek ülnek körbe egy asztalt. “Általában itt kezdik a napot, reggeliznek együtt, utána énekelnek, az anyukák beszélgetnek egymással, a gyerekek pedig játszanak” – meséli Jutka. Dél körül mennek haza, főzni kell az ebédet. Kérdésemre, hogy hol vannak addig az apukák, Jutka azt feleli: jó esetben dolgoznak, rosszabb esetben a kocsmában.

A házban szinte egész nap berregnek a mosógépek, ez is része a programnak, hogy mosási lehetőséget biztosítsanak annak, aki otthon ezt nem tudja megoldani. “Az elején nem akarták hozni a szennyesüket, mert szégyellték a ruháikat. De aztán rájöttek, hogy nem kell azt senkinek sem látnia, mindenki maga pakolja be és ki a ruháit a gépből. Azóta hozzák, szinte folyamatosan mennek a gépek” – mesélték a ház munkatársai. Az egyik szobában egy fiú ül a számítógép előtt, nyomkodja a Facebook-ot, köszönni is alig alig akar.

A ház minden hétköznap délután nyitva áll az iskolások és a szüleik előtt is, de ami talán még ennél is fontosabb, hogy nyáron sem hanyagolják el a közösségi életet. Ha jó idő van, a kertben bográcsoznak, művelik az apró közösségi kertet, de viszik a gyerekeket úszásoktatásra, egyhetes táborokba és rövidebb buszos kirándulásokra is.

“A szülők is, de inkább a tanárok azok, akik nagyon dicsérik a munkánkat. A gyerekek köszönnek, jobb a magatartásuk, mióta ide járnak” – mesélik a közösségi ház munkatársai. Sokan otthon nem látják maguk előtt a pozitív példát, nincsenek igazán elvárások velük szemben, és dicséret sem sűrűn jár azért, ha valamit jól csinálnak. A közösségi házban azonban örömmel segítenek, ha pakolni, vagy söpörni kell, mert bizonyítani akarnak az ott dolgozó felnőtteknek és társaiknak is.

“A közösség összetartó ereje a legfontosabb. Hogy tudják: ide bármikor jöhetnek” – mondja Zsiga Zsolt kicsivel később, amikor egy nagy asztal köré ül mindenki, és beszélgetni kezdünk. Szerinte ezeknek a gyerekeknek a nagy része még a települést sem hagyja el egész életében, talán ha Sárospatakig eljutnak. Nekik kell valahogyan példát mutatni arra, hogy igenis létezik másfajta életmód, mint amit otthon látnak. Hogy nem biztos, hogy az a követendő, hogy 14-15 évesen már mi magunk is szülővé válunk.

Talán a leginkább lehangoló képet Becsked mutatja. Itt aztán tényleg szó szerint semmi nincs: se iskola, se óvoda, de még egy bolt sem. Aki akar valamit, annak át kell mennie a szomszédos településre, amit egy nagyjából húsz perces sétával csak egy bekötőúton lehet megközelíteni. Ez egy járda nélküli főút, ahol az autóforgalom mellett lehet csak gyalogolni. Szintén egy közösségi házba érkezünk, az oda vezető utat is csak a közösségi ház miatt szórták le kaviccsal. Ebben az időben ez sem sokat ér, a kis ház melletti udvaron tiszta sár minden.

“Nyáron azért ez sokkal jobb, általában kint fociznak, meg csocsóznak a gyerekek” – mondja a ház vezetője. Mosni és ügyeket intézni, és internetezni itt is lehet, az intézményvezető azonban jóval szigorúbb az utóbbiban, mint a tiszakarádiak. A Facebook-ot csak felnőtt felügyelet mellett lehet használni, volt már ugyanis egyszer – kétszer, hogy rajtakapták a gyerekeket, amint gyanús alakokkal cseteltek. A településnek ezen a részén mindenki ismer mindenkit, sok család a télre összeköltözik, hogy olcsóbban megússzák a fűtési szezont. Nyáron aztán mindenki visszaköltözik a saját házába.

De a helyi közösségi ház munkatársai segítenek egyéb ügyekben is. A legutóbb például egy olyan fiatal anyának találtak szállást, akit előbb külföldre csaltak, majd miután teherbe esett, a barátja visszahozta Magyarországra, és kitette Becskednél. A nőnek senkije nem volt, csak egy barátnője, ők befogadták egy kis időre, és végül egy anyaotthonban találtak neki szállást.

Szürke, hideg, barátságtalan időben érkezünk, és abban is hagyjuk el Bodrogközt. Szinte minden ugyanúgy néz ki, autózhatnánk a környéken hosszú napokon keresztül, valószínűleg mindig ugyanazt látnánk: szebb napokat látott házak és udvarok, a hóviharban kerékpározó emberek, az út mellett sétáló gyerekek. A helyiek nagy többségének kilátástalan az élete: munka nincs, a gyerekek nem tanulnak tovább, aki megél még valahogy, az segélyekből és alkalmi munkákból teszi. Tamás szerint minden településen mások a problémák, de a kistérség szinte egészében nagy gond, hogy

• nincs középiskola, ezért a gyerekek legkésőbb 14 éves koruktól rá vannak kényszerítve, hogy ingázzanak
• nincsenek munkahelyek
• a legközelebbi megyeszékhely Miskolc, amit nehéz innen elérni, tömegközlekedéssel egy egész napos program, ha például szakrendelésre kell menni.

2015.02.16Prókai Eszter

https://abcug.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.