Karcsa: a templom és a tündérek

Felvérteztük magunkat az elérhető infókkal, s ráadásképp Emma nénivel, a – talán utolsó – karcsai mesemondóval. Hogy együtt mehettünk, nagy szerencse, mert már útközben megtudtuk tőle, hogy dacára a tudományos leírásoknak, a karcsai templomot igazából a tündérek építették, és azért nincs tornya, mert az odaszánt ezüstharangot a tündérek a folyóba ejtették.
De most még csak az autópályán robogunk. Mivel a szomjúság és a szükség nagy úr, egyetértésre jutunk abban, hogy tartsunk egy kis pihenőt. Önuralmat gyakorlunk, és kibírjuk a tokaji borvidék kapujáig. Kis jóindulattal takarosnak mondható, némileg westerndíszletes kocsma kínálja magát. S a csalódás: a folyóbort még a pultos hölgy sem javasolja, palackozottban pedig csak édes van. Bárdolatlan kérdésünkre, miszerint néhány kilométerre Tokajtól ez természetes dolog-e, a válasz, nincs rá igény. Kárpótlásként festői környezetben gurulunk tovább, először a tokaji lankák, majd a Bodrogköz homokdombjai, buckasorai kísérnek, és végre megérkezünk. Míg Emma néni hazamegy, mi körülnézünk a Karcsa-tavaknál. Megdöbbenésünk kétirányú, az egyik, hogy megértjük, miért születtek a helyi legendák: a vízben álló erdők látványa (a kristálytiszta víz az árnyékok miatt mintha fekete lenne) még a legföldhözragadtabb ember képzeletét is megmozgatná. A másik viszont az előző gondolat inverzeként az, hogy ki lehet ugyan az a barbár, aki egy nagyobb területen kivágva a fákat, létrehoz egy szabályos négyzetet, hogy ott majd horgásztó lehessen, és vonzza a „turistákat”…
Miután döbbenetünkből föleszméltünk, irány egy vendéglátóhely. Étel semmi, de egy hónap múlva, ha meglesznek az engedélyek, kaphatunk hamburgert. Azt már mondanunk se kell, hogy itt is a legjobb bor az „egydolláros” egri bikavér. Kis autózás Karcsán, ahol a fagylaltos étkezésre inkább a közeli Szlovákiát javasolja, „ott olcsóbb és jobb”, de bármerre indulnánk, a legközelebbi étterem harminc kilométer. Marad a helyi bolt, viszont kinyitják nekünk a Nagy Gézáról elnevezett, felújított művelődési házat, amelynek udvarán egyszerű, de ennyi viszontagság után fenségesnek tűnő étkünket elfogyaszthatjuk (májkrém, zsemle). Nagy Géza gyűjtőmunkája tette mesenagyhatalommá Karcsát, a hatvanas évektől gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a meséket. A tájházban külön szoba őrzi emlékét, és rengeteg még feldolgozatlan hangfelvétel vár arra, hogy újra az olvasók elé kerüljön.
A falu legnagyobb nevezetessége a református templom. Amikor körüljárjuk, s belépünk a templomba, jön el a pillanat, amiről a bevezetőben szóltunk – már nem érdekes a hosszú út, a vendéglátás hiányosságait felejtettük. Az alapja egy Árpád-kori körtemplom – a kiszomborival együtt a legrégebbi szakrális tereink közé tartozik –, ezt bővítették tovább a tizenharmadik században a johannita lovagok (vagy a tündérek, ugyebár).
De már a legendás mesemondó Emma néniért megyünk, sietnénk haza. Noszogatásra még le kell ülnünk, meg kell kóstolnunk a lapcsánkát (krumplis prósza, tócsni, tócsi, cicege, lepcsánka), mi tagadás nem esik nehezünkre, mégis megismerhettük a helyi ízeket, ráadásul igazán autentikus forrásból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.