Hírek : Az új Magyarország helyett Csehszlovákia, 105 éve Trianon árnyékában
Az új Magyarország helyett Csehszlovákia, 105 éve Trianon árnyékában
2025.06.04. 10:30
1918 őszén a felvidéki magyar ember napjait elsősorban három gondolat töltötte ki. Az elsőt a háború befejezése jelentette, ami annak a reményét hozta magával, hogy vége a frontról érkező halálhíreknek, a rossz élelmiszer-ellátásnak, a tüzelőanyag-hiánynak, egyszóval mindennek, amit a háború jelentett. A második a térségünkben épp 1918 október–novemberében tetőző spanyol betegségnek nevezett járványtól való félelem volt . És végül a harmadikat egy új, az addiginál demokratikusabb és igazságosabb állam építésének a gondolata jelentette. Az új államon azonban a losonci polgár vagy a nádszegi földműves korántsem a csehszlovák államot értette (hiszen annak 1918. október 28-án bekövetkezett kikiáltásáról nem is tudott), hanem a Károlyi Mihály vezette polgári demokratikus forradalomból kinövő új Magyarországot.
Az 1918. október 31-én győzedelmeskedő őszirózsás forradalom ugyanis általános választójogot, nyolcórás munkaidőt, földosztást és még számos olyan dolgot ígért neki, amelyről 1918 előtt csak álmodozhatott. Ezért is kapcsolódik be olyan lelkesen a forradalom eseményeibe Pozsony, Kassa vagy Gömör, ezért hoznak létre a ma Dél-Szlovákiának nevezett régió (a könnyebbség kedvéért a jelen írásban a korabeli időszakra vonatkoztatva is használni fogom e földrajzi megnevezést) városaiban Magyar Nemzeti Tanácsokat, alapítanak polgárőrséget, szervezik meg a forradalomban győztes pártok (a Károlyi-párt, a radikális párt vagy a szociáldemokrácia) alapszervezeteit. A történelmi haza megvédésének és egységének a gondolata ugyan már a forradalom első napjaiban felbukkant, ám a veszélyt a mai Dél-Szlovákia lakossága ekkor még igazából nem kötötte össze saját sorsával. Amikor 1918 végén, december elején a Duna vagy az Ipoly mentén élő magyar Csehszlovákiáról hall, eszébe sem jut, hogy ez őt is érinti. Ha tud is a „csehek” előrenyomulásáról, azt hiszi, hogy az majd megáll a nyelvhatáron, de hogy saját települése is érintve lesz, az fel sem vetődik benne.
Amikor pedig a karácsony előtti napokban már a mai Dél-Szlovákiához közelítenek a csehszlovák csapatok, még tele van a lakosság elszántsággal, hogy akár fegyverrel is megvédi szülőföldjét. Ám például Kassa utolsó magyar kormánybiztosa, Molnár Miklós hiába utazik Pestre, és kér segítséget a közelgő csehszlovák csapatokkal szemben, még csak ígéretet sem kap erre. Sőt a budapesti központi kormány olyan táviratot küld szét a megyékbe, a megyék pedig tovább a településekre, amelyek a megszállásba való belenyugvásra intik a lakosságot. A honvédség segítsége nélkül a helyi polgárőrök és a jól felszerelt csehszlovák légiók harca pedig csak egyenlőtlen küzdelem és fölösleges vérontás volna. Január első napjaiban ugyan Érsekújvárott megalakul az Északnyugat-magyarországi Honvédelmi Bizottmány, amely ellenállásra szólítja fel a térség lakosságát, ám az ellenállás már el sem kezdődik. Mint ahogy máshol, így Gömörben sem. „Nincs erőnk és nem is lenne célszerű eljárás ellenszegülni a nekünk diktáló hatalmak parancsának, belenyugszunk a szívünkben élő tiltakozás érzésével a változtathatatlanba, és várjuk a megszállás szomorú napját” – írta a Gömör-Kishont lap publicistája a fenti sorokat, amelyek bármelyik más helyi lapban is megjelenhettek volna. Mint ahogy Rimaszombat város tiltakozása is inkább volt tipikusnak, mint egyedinek mondható: „(…) városunk megszállásának tűrése nem azt jelenti, hogy az által bármiben elismernők annak jogosságát, nem jelenti azt, hogy a megszállás tűréséből az általunk el nem ismert cseh-szlovák állam előtti meghajlásra lehessen következtetni és a legkevésbé jelenti azt, hogy bármi tekintetben is elismernők azt a minden ténnyel és igazsággal merőben ellentétes állítást, hogy a mi színmagyar városunk, amely egy összefüggő egészet képező színmagyar területnek az északi szélén fekszik, akár a jelenben, akár a múltban a szlovák föld történelmi részét képezné, vagy képezte volna.”
A felvidéki magyarok a csehszlovák csapatok bevonulása előtti napokban két téves elképzelés rabjai voltak. Egyrészt megpróbáltak hinni abban, hogy a megszállás csupán ideiglenes lesz, az olasz egyenruhában, olasz vezénylet alatt bevonuló megszálló csapatok feladata csupán a rend fenntartása, aztán, ahogy jöttek, úgy el is mennek. Ezt várta Komárom alpolgármestere, Gál Gyula is, aki ezekkel a szavakkal fogadta a bevonuló csehszlovák légiókat: „most fegyvertelenül és védtelenül, csakis a nagy nyugati hatalmak igazságérzetébe és az önök jóindulatába és lovagiasságába vetett bizalommal önkényt nyitjuk meg a városunk kapuit az ön csapatai előtt, mert a parancsnok úrban és csapataiban nem ellenséget látunk, hanem az antant hatalmak hadseregének megszálló csapatait, melyeknek feladata a közrend és közbiztonság fenntartása.” Ez azonban, mint később kiderült, hiú ábránd volt, bár igaz, hogy ideig-óráig enyhíteni tudta a lakosság szorongását.
A másik tévhit pedig az volt, hogy a közelgő cseh csapatok nem reguláris hadsereg, hanem rablóbanda, amely erőszakoskodik, fosztogat, amelytől félni kell. Ez sem volt azonban igaz, hiszen a mai Dél-Szlovákia megszállása nem a hazai (csehországi) toborzású, sokszor tényleg fegyelmezetlen csapatokkal történt, hanem az olasz frontról hazautaztatott és ott fegyelemre szoktatott légiókkal, amelyeket olasz parancsnokok vezettek. A kassaiak még a kirakatokat is bedeszkázták, aztán azt kellett látniuk, hogy – mint a Felsőmagyarország lap beszámol róla – a megszálló csapatok példás rendben, cseh és szlovák színek alatt, „énekszóval vígan” vonultak be a városba, és a cseh tisztek este már ugyanolyan udvariassággal korzóztak a Fő utcán, mint korábban a magyarok.
Mindez persze nem volt véletlen, a csehszlovák vezetés nagy súlyt helyezett arra, hogy azokban a hetekben, amikor a békekonferencia épp csak nyitja kapuit és a fontos dolgok el fognak dőlni, a megszállt Felvidékről ne érkezzenek a helyi lakosság és a csehszlovák hadsereg közötti konfliktusról szóló hírek.
Mit jelentett a megszállás?
„(...) jól vagyunk, a rendes kisvárosi eszményeken kívül semmi újság sincs. (…) A megszállás egy napra sem zavarta meg a normális élet kerékvágását, a hivatalokban folyik a munka, az életnek legnagyobb feltétel. A megszálló csapatok rendfenntartó kötelességüket rendesen teljesítik, s a lakosság az okos és higgadt emberek nyugalmával olyan állapotokat szilárdít meg, amelyekben az erélyesebb intézkedések nem lehetnek szükségesek…” – írta három héttel a csehszlovák csapatok bejövetelét követően a Gömör-Kishont. De tényleg így volt, tényleg nem változott semmi?
Miközben Pozsonyban, Kassán és néhány fontosabb megyeszékhelyen szemmel látható volt a változás, a központtól távolabbra eső végeken, Hontban, Nógrádban vagy Gömörben már kevésbé. Mint a Pozsonyba küldött beszámolóból kiderül, amikor a Hont megye élére kinevezett új zsupán, Vendelín Sahulčík március utolsó napjaiban megérkezett Ipolyságra, úgy érezte, mintha Magyarországon lenne: a városban csak magyarul ügyintéztek, a hivatalnokok közül senki sem tett hűségesküt a csehszlovák államra, és mindenki meg volt győződve arról, hogy a csehszlovák uralom csak átmeneti.
Sőt a falvakban még csehszlovák katonát sem nagyon lehetett látni. Az Érsekújvár melletti Kürtön tapasztaltakról így írt egy visszaemlékező: „sokáig semmi változást sem tapasztaltunk. Minden ment a régi kerékvágásban. A vasút, a posta, a közigazgatás, pénzügy, minden maradt a régiben. Pár hét múlva 2 cseh katona tartott őrséget az állomáson, de nem avatkoztak bele semmibe.
Aztán persze szép lassan kitermelődtek a konfliktusok, amelyeknek sokszor nem is etnikai, hanem inkább szociális és gazdasági alapjuk volt, amelyre a nemzeti törésvonalak csupán ráerősítettek. Így volt ez februárban a felvidéki városok sokaságát és a vasút- és postahálózatot megbénító sztrájkhullámkor is. A pozsonyi, komáromi, losonci vagy kassai általános sztrájk fő indítéka ugyanis az volt, hogy az új hatalom nem akarta megadni mindazt (azokat a segélyeket, ugyanolyan magas fizetést, nyugdíjat), amire a munkásság a Károlyi-kormánytól ígéretet kapott. Aztán persze a sajtószabadság elleni törekvések, az Erzsébet Tudományegyetem bezárása és más intézkedéseknek köszönhetően a lakosság szélesebb rétegei is a munkásság mellé álltak, és a sztrájk egy-egy városban az új államjogi helyzet elleni csendes tüntetéssé vált. Mint Komáromban, ahol február 3-án elsőként léptek sztrájkba, és ahol a következő napokban szinte teljesen megállt az élet: „Reggel nem nyíltak ki a boltok, a munkások százai nem indultak a gyárak, műhelyek felé, az iskolából hazaküldték a gyerekeket. A hivatalnokok nem ültek le az íróasztalukhoz, az üzletek csendesen zárva maradtak, a posta, a telefon, a távirdaforgalom megszűnt, az összes köz- és magánhivatalok, bankok, pénztárak, a városi, vármegyei hivatalok, az állampénztár helyiségeiben, szóval mindenhol szünetelt a munka. Napokon át nem dobogott Komárom szíve, húszezer ember nem dolgozott. Néma volt a város. Nem is sztrájk volt ez igazában, hanem egy nagy tüntetés. Nem volt ez megszervezve, nem volt itt összebeszélés. Húszezer embert nem lehet megszervezni. Egyszerűen az történt, hogy heteken, hónapokon át Pozsonyból és északról hozzánk jutott panaszos fájdalom keserűsége tört ki az emberekből. És a húszezer komáromi ki akarta fejezni, hogy mit érez, hogy ő is együtt érez Pozsonnyal s a Felvidékkel” – foglalta össze két héttel később (hiszen a sztrájk idején a lapok sem jelentek meg) a Komáromi Újság.
A konfliktusok egyik forrása a nemzeti szimbólumok használata és a köztereken lévő emlékművek, szobrok voltak. A magyar nemzeti színek használatát nem engedélyezték, 1919. március 15-ének a megünneplését (mint ahogy pár hónappal később augusztus 20-ának is) szigorú büntetések terhe alatt tiltották, a magyar múltra emlékeztető szobrok és emlékművek pedig szálka voltak a megszálló hadsereg katonáinak szemében. A nemzeti türelmetlenség első áldozata a losonci Kossuth-szobor volt, amelyet már a város megszállását követően alig két héttel, január 15-én ledöntöttek. Március 14-én hasonló sorsra jutott a dobsinai Kossuth-szobor, három nappal később pedig a kassai Fő utcán álló honvédemlékmű, amelyet a 71. gyalogezred katonái romboltak le. Májusban az érsekújvári, júniusban pedig a rozsnyói Kossuth-szobor jutott hasonló sorsra, igaz, legalább ez utóbbi megőrződött az utókor számára. A szoborrombolókat – bár mindenki tudta, kik ők – azonban nem találták meg a hatóságok.
Háborúban
Az, hogy 1919. március 21-én Magyarországon a bolsevik tanácskormány vette át a hatalmat, a demarkációs vonaltól északra élő magyar lakosság helyzetében is változást okozott. A bolsevik forradalom átterjedésétől rettegő csehszlovák kormányzat kemény intézkedések bevezetésével próbálta útját állni bármiféle megmozdulásnak: statáriumot hirdetett, amelynek egyik elemeként magyar és német munkásvezérek és polgárok tucatjait internálták Illavára, ahol egykoron a híres betyárvezért, Sobri Jóskát tartották fogva. Igaz, az internáltaknak nem volt elviselhetetlen a sorsuk, hiszen az őrszemélyzet is a régi rendszerből maradt a helyén, az ismerősök és rokonok élelmiszer-küldeményei pedig jól kiegészítették a börtönellátmányt. Sőt a munkásvezérek még szabályos kongresszust is tartottak illavai internálásuk idején.
Prága és Pozsony azonban a Tanácsköztársaság kitörését egyben lehetőségként is érzékelte arra, hogy az érvényes demarkációs vonalat még délebbre tolja. A demarkációs vonal ekkor a Duna és az Ipoly vonalán húzódott, majd alulról kerülte meg Losoncot, és Pinctől a Nagykapos irányában húzott egyenes vonal alkotta. Ami azt jelentette, hogy 1919 elején Fülek térsége, Gömörnek a Rimaszombattól és Tornaljától délre eső része, valamint Királyhelmec és környéke még nem volt csehszlovák megszállás alatt.
A két ország közötti háború nem kevés áldozatot követelt a civil lakosság köréből is, amiért mindkét oldal vétkes volt. Mind a vörös hadsereg, mind a csehszlovák haderő végzett ki polgári személyeket is. Ezek az esetek jórészt máig feltáratlanok, mint például a június 2-i buzitai tragédia, amikor a Kassához közeli településen átvonuló csehszlovák katonák 12 (más források szerint 14) helyi lakost öltek meg. Ennek az időszaknak a legvéresebb eseménye mégis az 1919. május l-jén lejátszódott úgynevezett komáromi áttörés kísérlete, amikor tatai és győri munkások támadást kíséreltek meg a csehszlovák megszállás alatt lévő bal parti Komárom ellen. A támadás kudarccal végződött, a több száz támadó pedig az Erzsébet-szigeten rekedt, ahol a csehszlovák katonák egyszerűen lemészárolták őket.
A vörös hadsereg előrenyomulása kapcsán a csehszlovák hatalom ismét az internálások eszközéhez nyúlt, és május elejétől június végéig magyarok százait hurcolta a csehországi Terezínben kialakított internálótáborba. Az ide hurcoltak első nagy szállítmánya épp Komáromból érkezett az ottani hajógyár mintegy 150 munkásával. Június közepére az itt internáltak száma már meghaladta a 2600 főt. Többségben pozsonyi, kassai és más dél-szlovákiai magyarokról volt szó, de voltak köztük szlovákok, németek és más nemzetiségűek is.
A békekonferencia június 12-én véglegesítette a magyar–csehszlovák államhatár vonalát. Ezt követően a vörös hadsereg az immár véglegessé váló államhatárok mögé vonult vissza, a csehszlovák hadsereg pedig birtokba vette a mai államterületet. Az államhatárok véglegesülése a korábbinál határozottabb fellépésre ösztönözte a csehszlovák hatalmat: az állami szolgálatban állóktól már megkövetelték a hűségesküt, sorra bocsátották el azokat, akiket megbízhatatlannak minősítettek, a magyar feliratok mellé, sőt olykor már a helyére, szlovák feliratok kerültek, és erőteljessé vált a közterek szlovakizálása is, ami nemcsak az utcatáblák kicserélésével, hanem magyar emlékművek, szobrok lerombolásával is együtt járt.
Miközben a január elején bekövetkezett első csehszlovák megszállást a magyar lakosság abban a hitben élte meg, hogy ideiglenes lesz, a június végén és július elején bekövetkező második megszállást már véglegesnek érezték, és ez reménytelenséggel töltötte el a lakosságot. Fokozatosan el kellett fogadniuk, hogy a hosszú időn át tartó kisebbségi sorsra kell berendezkedniük. És bár nem volt könnyű alkalmazkodni az új helyzethez, az, hogy 1920 elejétől megkezdődött a csehszlovák állam demokratizálása, a szlovákiai magyarok számára is megkönnyítette azt, hogy olyan életstratégiákat alakítsanak ki maguknak, amelyek által egyszerre lehettek a csehszlovák állam kötelességtudó állampolgárai és öntudatos magyarok.
Simon Attila Egyetemi docens, tanszékvezető (Selye János Egyetem, Komárom), a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó