Hírek : Tiszaeszlár 2005. 11. 01. |
Tiszaeszlár 2005. 11. 01.
Vajda Sándor Csaba 2006.06.25. 19:21
Néhány szót ejtenék az előzményekről. Tavaly halottak napja
alkalmából úgy gondoltuk, hogy Solymosi Eszter sírjára is viszünk
koszorút. Ezáltal is leróva kegyeletünket a brutálisan meggyilkolt
parasztlány emléke előtt. A gondolatot tett követte és egy bő órás
utazás után meg is érkeztünk az említett település határán lévő
temetőbe. Szép csendben, feltűnés nélkül elhelyeztük koszorúnkat a
nemrég készíttetett síremléken.
Tiszaeszlár 2005. 11. 01.
Néhány szót ejtenék az előzményekről. Tavaly halottak napja
alkalmából úgy gondoltuk, hogy Solymosi Eszter sírjára is viszünk
koszorút. Ezáltal is leróva kegyeletünket a brutálisan meggyilkolt
parasztlány emléke előtt. A gondolatot tett követte és egy bő órás
utazás után meg is érkeztünk az említett település határán lévő
temetőbe. Szép csendben, feltűnés nélkül elhelyeztük koszorúnkat a
nemrég készíttetett síremléken. A helybéliek összesúgtak a hátunk
mögött, de nem jöttek oda hozzánk. A mi látogatásunk nem keltett
akkora feltűnést, mint az elnök úrék 2003-as ottléte.
Ez év április elején, ellátogattunk Borsiba, II Rákóczi Ferenc
szülőfalujába, a halálának évfordulója alkalmából rendezett
megemlékezésre. Ezen az eseményen megismerkedtünk Kázmér
Istvánnal, a Rákóczi kastély gondnokával és beszédbe elegyedtünk,
mivel hamar kiderült, hogy hasonlóan vélekedünk a világ dolgairól.
Beszélgetés közben István barátunk elmondta: régi vágya, hogy
Solymosi Eszter síremlékét felkeresse, csak eddig nem talált még
útitársat magának. Megállapodtunk abban, ha megyünk ez évben is
Tiszaeszlárra, akkor Istvánt is visszük magunkkal. Itt érkezünk el
történetünk kezdetéhez. Ahogy közeledett a november, felvettük a
kapcsolatot felvidéki barátunkkal és megbeszéltük az indulás helyét és
időpontját. Az említett nap reggelén, (mi négyen Karcsáról Balázs Tibor,
Szerdi Csaba, Szabó Sándor és én, valamint István barátunk) a
sátoraljaújhelyi �kis�, vagy gyalog határátkelőnél találkoztunk a
Rongyva folyón átívelő hídon, mely a természetes határ szerepét tölti
be, sajnos immáron nyolcvanöt esztendeje. Egy óra múlva már a
szóban forgó településen lassítottam gépjárművemmel egy helybéli
lakos mellet, akitől azt tudakoltuk, hogy merre van a �miépes� kocsma,
ekkor még nem tudtuk, hogy Nagy Tibor már nem üzemelteti a
vendéglátóhelyet, ma már �csak� a Szabolcs megyei MIÉP elnök. Az
asszony egy közeli kocsmába irányított minket, mely gondosan
kialakított parkkal és parkolóval volt övezve. Nem mentünk egyből a
temetőbe, mert szerettünk volna többet tudni a XIX. Század végi
eseményekről. Ahogy beléptünk a helyiségbe István barátunk rögtön a
tulaj felől érdeklődött, miután a lánya � akit Eszternek hívnak, míg a
szórakozóhelyet Stella-nak � előhívta, beszélgetni kezdtek. Ekkor már
sejtettük, hogy nem jó helyen járunk, mert a tulaj, Katona Csaba
kijelentette, hogy nem szokott politizálni. Amikor néhány percre
elhagytam a helyiséget odajött hozzám egy középkorú nő, és
elmondta, ha többet szeretnénk tudni a hajdani eseményekről, akkor
Molnár nénit keressük fel. Közben István barátunk felajánlotta, hogy
állja a költségeket, csak nevezzék át a helyet Eszternek, de nem
nagyon hajlottak erre a megoldásra. A rövid kitérő után elhatároztuk,
hogy felkeressük Nagy Tibort és Molnár nénit is. A volt kocsmárost
sajnos nem találtuk odahaza, családtagjainak megadtuk az
elérhetőségünket, ha esetleg időközben hazaér � de azóta sem
jelentkezett.. A szóban forgó idős nénivel már több szerencsénk volt,
otthon találtuk és készségesen beszélgetni kezdett velünk. Elmondta,
hogy ő is a nagyszüleitől halott a történtekről és a síremléket egy
Spanyolországból hazalátogató magyar házaspár készíttette, de
látszott rajta, hogy nem mer nyíltan beszélni a dologról. Az embernek
az volt az érzése, mintha félne valamitől. Ez nem egyedi jelenség a
községben, már a kocsmában tartózkodó embereken is látszott, és
később a temetőben is hasonlót tapasztaltunk.
A temetőbe érve elhelyeztük az emlékezés koszorúit Eszterke
síremlékén. A sír mellett � tisztelve a hely szentélyét � csendesen
elénekeltük a Himnuszt, majd a Székely Himnuszt. Ezután Balázs Tibor
felolvasta a Solymosi Eszter történetét megörökítő verset. Tavaly az
emberek még csak összesúgtak a hátunk mögött, de az idén már
odajöttek hozzánk. Elsősorban idősebb asszonyok léptek oda a sírhoz,
akik nagyon méltatták, hogy ilyen messziről is eljönnek megemlékezni a
hajdani ófalúban született leánykáról. Mindezek ellenére mégsem
találtunk a síremléken csak egy-két helybéli szalagot, míg egy szál
gyertyát sem gyújtott senki a temetőbe aznap kilátogató emberek
közül. Ezt István barátunk � aki nagyon szívén viselte a dolgokat �
szóvá is tette az arra elhaladóknak, és felindultságában megígérte,
hogy jövőre száz szál gyertyát gyújt a parasztlányka emlékére. Odajött
hozzánk egy idősebb néni is, akit szemmel láthatóan nagyon bántott
valami. Elpanaszolta, hogy a kis unokája nemrég megkereste,
megkérdezte tőle a régi történetet és ő nem találta a hajdan
nagymamájától kapott verset, ami a faluban szájhagyomány útján
terjedt el. A beszélgetésünk alatt eszébe jutottak a vers egyes sorai,
amit egy kissé halkan és folyton körültekintgetve, de lediktált a
számunkra. Ezt idézném most:
�Hallottad - e kis Eszláron mi történt?
Hogy a zsidók a magyar lányt megölték
Solymosi Eszter későn ment a faluba
Kutya zsidók becsalták a templomba
Felültették a kis kerek asztalra
Piros vérét réz kancsóba engedték
Gyenge testét a Tiszába vetették.
Édesanyám miért sirat engemet?
Hogy nem hallja semmiféle híremet
Piros vérem réz kancsóba engedték
Gyenge testem a Tiszába vetették��
Erre emlékezett vissza ott hamarjában beszélgetőpartnerünk.
Figyeltem az embereket ott létünk alatt, akik odajöttek hozzánk azok
halkan és körültekintgetve beszéltek, majd siettek tovább. A
temetőben tartózkodóak pedig csak odavetettek egy pillantást, majd
a �már megint turisták, mikor hagynak már végre békén minket�
kifejezéssel az arcukon igyekeztek tudomást sem venni rólunk. Nem
számoltak azonban Kázmér István barátunkkal, aki nagyon elemében
volt aznap és folyamatos kérdéseivel Eszterkéről egy kissé felkavarta
a �légkört�. Minden helybélinek elmondta az általunk is fontosnak
tartott gondolatot, mi szerint: megbocsátani lehet, de felejteni nem
szabad. Valahogy az volt az érzésem, hogy az emberek el vannak
hallgattatva, vagy nem mernek már semmit mondani és cselekedni,
mert nem tudják, hogy ki az, aki jön a sírhoz, és mivel árthatnak
maguknak, ha esetleg szóba állnak velük. Nagy Tibor sem véletlenül
volt kénytelen bezárni a vendéglátóhelyét, folyamatosak voltak
üzletében a valós, vagy ál ellenőrzések, pusztán azért mert ő sem
felejt. Ez a község egy évtizedek óta fennálló �lelki terror� alatt éli a
napjait, mely kezdődött a per idején � ott is minden trükköt bevetettek
a vádlottak táborában � és tart napjainkban is, csak az eszközök
változtak, viszont a cél továbbra sem: nehogy kiderüljön az igazság,
mert akkor csorba esne a választott nép tekintélyén.
Kissé vegyes érzelmekkel intettünk búcsút a szabolcsi településnek, az
ott tapasztaltakról még sokáig beszélgettünk hazafelé. A
határátkelőhöz érve megállapodtunk abban, hogy jövőre újra
elmegyünk. Rövid búcsúzkodás következett, majd a Rongyva folyó
hídján állva néztük, ahogy felvidéki barátunk átsétál a �gúnyhatáron�.
Vajda Sándor Csaba
Karcsa
|