Krasznay Béla 1923-ban született. Fiatalon katonai pályára lépett, tüzér hadnagyként végzett a Ludovikán. A második világháború alatt tíz hónapot töltött hadműveleti területeken, majd másfél évet hadifogságban. Egyetemistaként csatlakozott egy antikommunista ellenállási csoport katonai szárnyához, amiért letartóztatták és internálták. 1950 őszén szállították Recskre. Egészen a tábor felszámolásáig ott raboskodott, ráadásul mindvégig a büntetőbarakkban. Elmondása szerint az Istenbe vetett hit, a mély nemzeti elkötelezettség és a jó értelemben vett „csak azért is megmutatom” érzés adhatott erőt és belső tartást az embernek a recski pokolban. A haláltábor 1953-as felszámolásakor sem nyerte vissza szabadságát, előbb Kistarcsára, majd a Gyűjtőfogházba került, ahonnan 1955 szeptemberében szabadult. Ezután a kőbányai fésűsfonó festőüzemében helyezkedett el és egészen 1968-ig kizárólag csak fizikai munkát végezhetett. 
Keveseknek adatik meg olyan teljes élet, mint Krasznay Bélának. Megtapasztalta a jót és rosszat is, és véghez vitte a legnagyobb dolgot: mindvégig ember maradt az embertelenségben. Katonaként megélt egy világégést, majd elszenvedte a legaljasabb rendszer, a kommunizmus számos szörnyűségét – hadifogság, internálás, Recsk –, ám végül a Jóisten mégis kárpótolta őt egy kicsit, már itt a Földön is. Megérhette a rendszerváltást, amely után ugyan az egykori elnyomók és kiszolgálóik sajnos nem bűnhődtek meg, de legalább már az egykori áldozatoknak sem kellett tovább félelemben élniük és lehorgasztott fejjel járniuk. Hivatalosan is elismerték helytállását, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét és a Történelmi Vitézi Rend Lovagkeresztjét is megkapta. 
Krasznay Béla különleges személyiségét mutatja, hogy amint módja nyílt rá, tenni próbált a szörnyűséges bűnök napvilágra kerüléséért. Hitt abban, hogy a bűnismétlés elleni leghatékonyabb fegyver az emlékezés, ennek szentelte élete utolsó éveit. Egykori rabtársaival 1988-ban megalapították a Recski Szövetséget, majd az egykori haláltábor helyén létrehozták az 1996-ban felavatott recski emlékhelyet, ahol minden év szeptemberében méltóságteljes megemlékezést szerveznek. 
Számos személyes emlék fűz v. Krasznay Bélához. Többször fogadott az Astoriánál lévő lakásán, de jártam nála a Recski Szövetség Nádor utcai irdodájában is. Az interjúk, melyeket készíthettem vele, nemcsak azért emlékezetesek, mert mélységeiben feltárta bennük a recski borzalmakat, hanem azért is, mert minden alkalommal szembetűnő volt a személyéből áradó rendkívüli emberség és tolerancia. Tőle személyesen hallottam például, hogy senkinek sincs joga elítélni azokat, akik Recsken besúgóvá váltak, legfeljebb csak akkor, ha valaki maga is ott raboskodott és ellen tudott állni a beszervezési kísérletnek. De akkor sem gyűlölet vagy harag volt a hangjában, pusztán csak féltő figyelmeztetés, amikor elmesélte, hogy az MSZP egyik igazságügy-minisztere még 1994-ben is Recsk újranyitásával fenyegetőzött. Ennyit a baloldal demokratikus átalakulásáról – tette hozzá érezhető malíciával. 
Mindig első szóra rendelkezésre állt, nem létezett olyan időpont, amikor zavartam volna, ha kérdésem volt Recskkel kapcsolatban, sőt rendre köszönetet mondott, amiért a Magyar Fórum foglalkozik a „recski öregekkel”. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem jelent-e lelki terhet számára nyilatkozni, sokadszorra is felidézni saját és sorstársai egykori szenvedését, határozottan tiltakozott: Számomra ez lett a legfontosabb miszszió. Megismertetni mindenkivel, és különösen a fiatal nemzedékekkel a kommunizmus rémségeit, hogy többé ne legyen esély arra, hogy mindez megismétlődik! 

Forrás: magyarforum.hu
Akik ott voltak szeptemberben az idei megemlékezésen, tanúsíthatják, hogy erejét megfeszítve, de még elmondta beszédét. Tőle hallhattuk a bejelentést, miszerint jelentős bővülés és fejlődés előtt áll a recski emlékhely, amelynek révén néhány éven belül a kornak megfelelő felszereltséggel mutatják majd be a látogatóknak, köztük a szervezetten érkező középiskolás diákoknak Recsk gyalázatát. Egészségi állapota egyre romlott, végül november 18-án visszaadta lelkét Teremtőjének. Vitéz Krasznay Béla megtette, ami tőle tellett, saját maga által önként vállalt missziója küldetését is híven teljesítette. Immár a mi kötelességünk, hogy átvegyük a stafétát és továbbvigyük mindazt, amit ő elkezdett. 
Isten Önnel, Béla bátyám!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.