Hírek : 80 éve jelölték Nobel-díjra Tormay Cecilt |
80 éve jelölték Nobel-díjra Tormay Cecilt
2016.04.12. 11:16
1936-ban terjeszti föl az Akadémia Tormay Cécile-t irodalmi Nobel-díjra, aki a két világháború között nem csak a magyarok által rajongva szeretett, hanem Európa szerte ismert és elismert író volt.
Napjainkig öt magyar író jutott be a 20-30 szerzőt tartalmazó jelölt- listába: Herczeg Ferenc, Szabó Dezső (finn javaslatra) és kétszer Tormay Cécile, Wass Albertet is fölterjesztették irodalmi Nobel-díjra: német javaslatra. 2002-ben pedig Kertész Imre. A sok kíváló magyar író mellett, az ismeretlen, középszerű Kertész kapott csak Nobel díjat.... (szerk.)
Először 1936-ban terjeszti föl az Akadémia Tormay Cécile-t irodalmi Nobel-díjra. Nem kisebb jelentőségű professzorok ajánlják, mint Horváth János: minden idők egyik legnagyobb irodalomtörténésze, később Kossuth-díjas; Debrecenből Pap Károly és Hankiss János: előbbi a bölcsészkar dékánja, majd az egyetem rektora, utóbbi a Sorbonne-on is tanít, s az első nemzetközi irodalomtörténész konferenciát szervezi meg, amiért a francia becsületrendet is megkapja. Hankiss János máig az egyetlen, teljes körű és ráadásul roppant élvezetes Tormay-monográfia írója. S végül, de nem utolsósorban Pintér Jenő is felterjesztő, egy rendkívüli és igen alapos irodalomtörténet szerzője. Az ajánlók közt van a Svéd Akadémia tagja, Fredrik Böök, aki nem mellesleg a Nobel-bizottság tagja. Lelkes támogató a már Nobel-díjas svéd Selma Lagerlöf, a Nils Holgersson csodálatos utazása című mese írónője (aki utóbb még a svéd korona bankjegyén is ékeskedik ludaival együtt).
A Tormayról több könyvet megírt Kollarits Krisztina irodalomtörténész honlapján föltárja a jelölés részleteit, többször erre támaszkodunk. Tormay Nobel-díját a legelképesztőbb hivatkozással utasítja el a bizottság: az írói fantáziát hiányolják. Jelen cikk írójának erről az a véleménye, hogy aki csak egy percre veszi a fáradságot, és beleolvas bárhol Tormay bármelyik művébe, az ilyen arcátlanságot nem állíthat. Az Emberek a kövek között vagy A régi ház a fantázia olyan gazdagságát mutatja, amiről sok Nobel-díjas csak álmodozhat. Novellái pedig szinte mind beillenének a Meghökkentő mesék sorozatba: épp a fantáziadús ötletek okán. Íme Tormay egy novellarészlete: „A köpű szélein az üres sejtek, mint a hártyaüveg, száraz kis nesszel töredeztek össze az ujjai alatt. Beljebb lágyabbak lettek a sejtek, a kelyhükben méz volt, hímporszínű, szagos, meleg méz, messze virágok párzásának elorozott édessége. / Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátrameresztette a fejét, mintha csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltolta magától a viaszt. De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az ujjai tétován belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe kaptak volna és dalt keresnének./ Fölragyogó, nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme.../ Ujjai egy meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a felszínre. Ez a vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, úgy folytak össze az élet vonalai. És ő a két kezével, a leheletével dédelgette, kérlelte a viaszt. Megalázkodott előtte, hízelgett és parancsolt neki és emberölő vágyódása ezalatt lassan, lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet szeretett./ Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a tükrözése volt, a szenvedésének a megvallása. A melléből vette ki és most, hogy a kezében tartotta, könnyebb lett, már nem fájt olyan nagyon./ Fojtott lélegzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi, vad szerelmek láthatatlan vére lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes sűrű vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre erőszakosan hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint régen a másikat, az igazit, az élőt és belefektette a fűbe…”
A bizottság másik kifogása, hogy történelmi regényei nem meggyőzőek. Nos, Tormay Cecil: Az ősi küldött című történelmi regénytrilógiáról írja Szerb Antal – méghozzá nem akárhol, hanem éppen a Tormay szerkesztette Napkelet folyóirat rivális lapjában(!) – a Nyugat hasábjain: „van benne valami, amit általában hiába keresünk történelmi regényeinkben: atmoszféra, titok, félelem, az elmúlt századok sötét, ködös iszonyata. Nem egy bizonyos kor történelmi levegője van benne, hanem a Történelem levegője; az általános múlt benne van, (a legtöbb történelmi regény olyan, mintha ma történnék) a nosztalgia benne van és a lélekben is nosztalgiát tud kelteni.”
Tormay elutasításához Böök különvéleményt ír, mely mindkét vád ordító hamisságát bizonyítja, s egyben rávilágít a díj-odaítélés politikai okaira is: „Már a világháború előtt elnyerte az egyik legelőkelőbb helyet a modern magyar irodalomban.(…) A vizsgált Ősi küldött egy lírai eposz nemzeti jelentőségű prózában. Tanúsíthatom, hogy még azok a személyek is, akik nem értenek egyet Tormay politikában elfoglalt konzervatív álláspontjával, és akik sokáig hidegen kritizálták művészetét, még ők is leteszik a fegyvert az Ősi küldött második része előtt, és végtelenül megrendülnek Tormay képzelőerejétől, amely révén tatárjáráskori regényében szimbolikusan megjeleníti a magyarok világháborús sorsát is. Ez a nagyfokú elismerés kifejeződik azáltal is, hogy a jelölést kivételes egyhangúsággal minden vezető irodalomtörténész aláírta Magyarországon. A Svéd Akadémia is nyugodt szívvel elfogadhatja ezt a véleményt. (…) Tormay Cecile választása biztosan helyes lenne, mert nem a mulandó, hanem az abszolút értékeket képviseli. Választása azt az érzést keltené a legkeményebben próbára tett európai népben, hogy legalább erkölcsi vonatkozásban nem elszigelt, s bár ennek a hatásnak az esztétikai értékekhez semmi köze, de a Nobel Alapítvány szellemiségéhez jól illenék. Tormay Cecile választása megerősítené a Svéd Akadémia azon törekvését, hogy saját útját járja, és érdeklődést mutatna olyan jelenségek iránt is, amelyek kívül esnek a napilapok figyelmén és a felszínes nemzetközi véleményeken.” Kemény kritikája ez a Nobel-díj bizottságnak, és épp egy kiváló svéd akadémikus tollából!
Hankiss szerint egyébként Tormay 1936-ban bekerült az ötös döntőbe: addigi első magyarként. Így egészen a közelmúltig Tormay járt legközelebb a Nobel-díjhoz. Azt 1936-ban O’ Neill kapta, de az a hír járta, hogy a következő évben Tormay és egy skandináv írónő közt osztják meg. Nem így történt. Vajon „csak” a halála miatt? A homályt a bizottság 1937-es cinikus indoklása sem oszlatja el: „Az év folyamán a magyar költőnő elhunyt. A jelölését, amely tavaly új volt, idén sem támogatta a bizottság többsége, a nagyszerű írónő nagyfokú megbecsülése ellenére, és annak ellenére, hogy hazájában kiemelkedő személyiségnek számít.” (Az írónő április 2-án hunyt el.)
Kérdés nem csak idehaza akad: Mit ér valójában az irodalmi Nobel-díj? Vajon miért nem kapta meg a regényíró-óriás: Lev Tolsztoj? Vagy Csehov és Ibsen? Miért nem kapta meg Arthur Miller, a dráma megkérdőjelezhetetlen mestere? Hogyan lehet, hogy annyi zsenit még csak nem is jelöltek? És miért kaptak olyanok, akik nem érdemelték meg? 1937-ben Roger Martin du Gard nyerte el a díjat, sokak elképedésére. „Nem mintha nem lenne jó író – jegyzi meg Kállay Miklós, aki átveszi majd Tormay írói örökét – de évek óta voltak jobbak.” (Csakhogy ők nem írtak a Dreifuss-ügyről… - tehetnénk hozzá.) Kállay igencsak rátapint a lényegre, amikor a franciák vágyairól ír: „Titkos reménységgel néztek François Mauriac felé. De ő éppen úgy, mint Paul Claudel, talán a katolikus világszemlélete miatt nem lehet kedves a ’szabad gondolat’ irányában tájékozódó Nobel-bizottságnak.” Nyilvánvaló, hogy Tormay Cecil szintén ezért nem kaphatta meg a Nobel-díjat. És ezzel óriási kár érte a magyar irodalmat.
Forrás: http://www.egipatrona.hu/mvsz - Jobbágy Éva
|