Sokan és sokat tudtak az 1950–60-as évek piszkos ügyeiről. Különösen azok, akik közel kerültek a politikához, médiához, irodalomhoz, a szocialista-realista kultúrához. Ilyen személyiség volt Csurka István, közismert szereplője a kortárs irodalomnak, újságírásnak és színjátszásnak.

A békési gyökerű Csurka Péter újságíró fia Budapesten született – 1934. március 27-én –, azonban egész gondolkodását és későbbi politikusi pályáját áthatotta a vidéki családi háttere. Gyermekkorát Békés városában töltötte, a protestáns alföldi parasztváros szelleme, a trianoni román határ közelsége, majd az otthonát, szerettei életét megtépázó 1945 utáni rendszerváltozás sérelmei sohasem hagyták megbékülni a magyar sorssal. Apja féltestvérét román bíróság ítélte sokévi munkatáborra, valóságos csoda, hogy ezzel a „káderlappal” felvették 1952-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakára. A tizennyolc éves vidéki fiú, ifjúsági diszkoszvető bajnok abszurd jelenség volt a pesti, akkor Vorosilov úti diákotthon lakói között, „a leendő dramaturg és az apja, aki éppen a kordélyozást hagyta abba, feketézéssel indította el a fia fővárosi életét” – írja Csurka 2006-ban megjelent önéletrajzi regényében. A pár év alatt íróvá sarjadt fiú lakva ismerte meg az elkövetkező évtizedek pesti művész elitjének minden titkát.

A Kádár-kor népszerű írója

Csurka első novelláskötete Tűzugratás címmel jelent meg 1956 szeptemberében, majd az októberi események nyomán – voltaképp egy tízperces politikai felszólalásáért, és mert a főiskolai nemzetőrség vezetőjévé választották – 1957. március 4-én letartóztatták. A belügyi hatóságok, hetekig tartó kihallgatás után, amelynek során súlyosan bántalmazták, Kistarcsára internálták. Ilyen előzmények után írattak alá 1958-ban a fiatal házas és apa Csurka Istvánnal egy együttműködési nyilatkozatot. A Történeti Hivatal által  részére 1999-ben átadott, majd az író által nyilvánosságra hozott dokumentumok bizonysága szerint „Raszkolnyikov” senkiről nem tett terhelő jelentést, az állambiztonsági szervek „az együttműködés teljes hiánya miatt alkalmatlan személynek” nyilvánították. Az 1960-as évek közepétől kezdve már a róla begyűjtött jelentések alapján minősítették őt a „szocializmus eszméivel szemben ellenséges személynek”.

A kommunista állam által ellenőrzött könyvkiadás és filmipar így sem sajnálta a pénzt Csurkától: sorozatban láttak napvilágot kisebb-nagyobb regényei, elbeszélései – az 1959-es Hamis tanútól A ló is emberen és a Nász és pofonon át a Magvető kiadó vaskos életműsorozatáig. Sorra megfilmesített történetei – a Hét tonna dollár, a Kertes házak utcája, a Mi újság Pesten? – sikerét végül a színdarabjai teljesítették ki, így lett Csurkából a Kádár–Aczél-korszak páratlanul népszerű szerzője. Volt olyan évad, hogy öt-hat fővárosi kőszínházban játszották a darabjait táblás ház előtt, a Ki lesz a bálanya?, a Deficit, a Döglött aknák, a Házmestersirató vagy a Nagytakarítás szériái a huszadik századi magyar dráma sikertörténetében Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc rangjára emelték Csurka István színpadi munkásságát. A hatalom két József Attila-díjjal és az akkori magyar világban elképesztő bőségű anyagi elismeréssel honorálta a „szocialista kultúráért” végzett fáradozásait. Szabadon utazhatott külföldre, nem volt más dolga, mint írni és megosztani a társaságát – meg a honoráriumait – szegényebb színész barátaival és könnyű kezű művész ismerőseivel.

„Nehézfiú” a politikában

Minden elismerése és egzisztenciális biztonsága dacára Csurka nem bírt nyugton maradni a New York kávéház írói törzsasztalának és a lóversenypálya pesti vagányainak köré­ben. A nyolcvanas évtized elejétől enyhülő külpolitikai légkörben – akkoriban még csak a jól értesült pesti hírforrásokból – már lehetett hallani „a Csurka” nyilvánosság előtt elhangzott, nem éppen cenzúrázott beszólásai­ról, sarkosan megfogalmazott véleményeiről. A Belügyminisztérium III./III–3–A ügyosztálya már 1976 végén leporolta a régi dossziét, újat nyitott a drámaíróról, ezúttal a realistább „Zsokénak” átkeresztelve az egykori Dosztojevszkij-regényfigurát. Egy 1980. május 28-án készült, informátorjelentésen alapult jegyzőkönyv szerint az ellenzéki Krassó György egy, a szamizdat kiadványával „kapcsolatos szabályokat igyekezve betartani, egy esetben tett kivételt, amikor találkozót kért Csurka Istvántól, akinek egy kávéházban mutatta meg a Naplóban lévő bejegyzéseket.” Csurka „egy kis pénzt adott a Naplóhoz, és örült, hogy már ilyen is van” – olvasható az író-politikus visszaemlékezésében. Az Írószövetség 1981. évi közgyűlésén az elnökség tagjává választották Csurkát, a demokratikus ellenzék körül nyüzsgő holdudvarból sűrűn érkeztek jelentések a „Zsoké” nevű célszemélyről, akit végül a legérzékenyebb pontján próbáltak megzsarolni: letiltották a színdarabjait, szilenciumot rendeltek el számára a sajtóban és hivatalos könyvkiadásban. De ezzel már nem tudták visszafogni a „Nehézfiút”: válaszként megkezdte közszereplését a politika színpadán.

Csurka 1985 júniusában részt vett a gorbacsovi „glasznoszty” légkörében megrendezett monorierdei értelmiségi találkozón. A meghívottak – köztük Kis János, Bauer Tamás, Konrád György és más politikus vigécek – előtt elsőként ő olvasta fel az erre az alkalomra írt, Új magyar önépítés című programesszéjét,
amelynek itthon és külföldön is híre ment.

A sokszínű monorierdei társaság nem sokáig fért meg egymással. A lakiteleki Lezsák Sándor tanár kertjében 1987 szeptemberében összegyűlt száznyolcvan ember már az egységesülés szellemében latolgatta „Magyarország esélyeit” egy várható világpolitikai fordulat esetén. A főszervező Csoóri Sándor mellett Bíró Zoltán, Für Lajos, Fekete Gyula, Kiss Gy. Csaba, Szabad György, Püski Sándor és mások – a népi baloldalról is érkező vendégek – társaságában Csurka István is alapítója lett a rendszerváltó Magyar Demokrata Fórumnak.

A rendszerváltás rögös útján

Csurka számára még hatályban volt informálisan a közlési tilalom, amikor 1987 végétől kezdve a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában elkezdte felolvasni közéleti kommentárjait. „Igen sokakban keltett megütközést a budapesti MSZMP pártbizottság október 23-ával kapcsolatos állásfoglalása” – kezdődik az 1989. július 23-i vasárnapi jegyzet. „A javaslat el van hibázva. Ez nem szokatlan. Híjával van az erkölcsi érzéknek. Ez sem. Kapkodnak a budapesti kommunisták. Ez viszonylag új jelenség, de érthető. Közülük sokan nagyon áhítják már a nemzeti kiegyezést, ami az ő szemükben nem volna egyéb annál, mint hogy minden bűnük el van felejtve.”

Csurkának ez a fajta, a bukott rendszer urai­val szembeni megalkuvást nem ismerő politikai stílusa huszonhárom év múltával, a Magyar Fórum című hetilapjában napvilágot látott, sok száz gépelt oldalt kitevő publicisztikáiban egy szemernyit sem változott.

Az MDF-ben az „alapító atyák” egyikének számított, stabil tagja volt az elnökségnek, a nehéz ember azonban nehezen fért össze a párt elnökével, a klasszikus értelmiségi és européer Antall Józseffel. A politikai és személyes ellenszenv megterhelte a Fórumot is, amin csak rontott Csurka 1992-ben papírra vetett néhány gondolata. A következő évi kongresszusi szavazás (az elnöki posztról) az író-politikus vereségével végződött, majd a népnemzeti radikálisokat tömörítő mozgalomra támaszkodva, 1993 nyarán megalapította a Magyar Igazság és Élet Pártját. A MIÉP másfél százalékot szerzett az 1994. évi parlamenti választáson, majd – a rendszeres, nagy tömeget megmozgató utcai rendezvényei eredményeként – 1998-ban bejutott az Országgyűlésbe. Ez volt Csurkának és mozgalmának a politikai zenitje, 2002 óta minden téren hanyatlott, fogyatkozott a parlamentből kiszorult MIÉP jelenléte, befolyása a hazai közéletre.

A pártelnök utoljára, már nagybetegen emelte fel tiltakozó szavát a szegedi tüntetésen a magyar kormányt és az országunkat ért külföldi politikai támadások ellen. Hat éve, 2012. februárban halt meg. Csurka István az írást feláldozta a politika oltárán, politikusként a drámaírást.

Forrás: gondola.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.