Másnap, október 24-én a szovjet pártvezetés utasítására eltávolíttatott tisztségébõl Gerõ Ernõ, Rákosi Mátyás utódja, a magyar kommunista párt élérõl. Bár Gerõ még 23-án éjjel a szovjet katonai csapatok beavatkozását kérte a tüntetõ magyar tömegek megfékezésére, s bár a párt karhatalmistái, az AVH osztagok, meg több helyen a fegyvertelenül tüntetõk közé lõttek, október 28-ra úgy tûnt, hogy a forradalom gyõzedelmeskedik. Ezen a napon jelentette be Nagy Imre, hogy az AVH megszûnik, s hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezd a Szovjetunióval a még az ország területén állomásozó szovjet alakulatok kivonásáról. Három nap múlva kiszabadult és újra elfoglalta tisztségét Mindszenty József esztergomi érsek. Úgy tûnt, hogy a magyar átalakulást szorgalmazó erõk felülkerekedtek és a forradalom gyõzött.

Azonban az ígért és olyan nagyon várt segítség melyrõl a nyugati hatalmak korábban biztosították a forradalmi erõket, elmaradt. Az október 29-én kirobbanó szuezi válság és az egyre élesedõ közel-keleti konfliktus lekötötte és megosztotta a nagyhatalmak figyelmét. Így bár november 1-én a magyar vezetés kimondta az ország kilépését a Varsói Szerzõdésbõl, a nyugati szövetségi rendszer nem tudta felkarolni az ország ügyét. Így maradt a maroknyi, szabadságáért küzdõ magyarság magára, mint korábban 1526-ban, 1711-ben vagy 1849-ben. November 4-én az iszonyatos szovjet katonai fölény segítségével megkezdõdött a kommunista restauráció mely felszámolta a forradalom vívmányait.

Október 23-án a forradalom eszmei hagyatékának, vezetõi és megannyi névtelen hõsének emlékének adózunk örök tisztelettel.

Vérbefojtott szabadság

Nédó Géza

Tizenegy év telt el a II. világháború óta, amikor 1956. október 23-án, kirobbant történelmünk talán legdicsõségesebb forradalma és szabadságharca. A magyar forradalom gyõzött, de szabadságharcunkat a Szovjetunió vérbefojtotta.

1956. október 23-án a nép lelke forrongott, ezért is beszélhetünk tehát forradalomról. Szabadságharcról is említést tehetünk, hiszen egy idegen hatalom (az akkori világ leghatalmasabb szárazföldi hadserege) lépett közbe, amely leverte a “pesti srácok” küzdelmét. Egyetemisták, paraszt-és munkás fiatalok néztek farkasszemet az orosz tankokkal. Az 1956-os forradalom “elõszele” – a nép fokozott elnyomása következtében – napról napra erõsödött, majd orkánszerû gyorsasággal végigsöpört.

A háború utáni földosztások megtörténtek, ám késõbb a magyar parasztot a dobtáras fegyverek “árnyékában” a téeszekbe kényszerítették. A munkásságnak Rákosiék azt ígérték, hogy övék a gyár, maguknak építik, vagyis tulajdonosok.. Hamar jött a rideg felismerés, hogy becsapták õket. Továbbra is bérmunkások maradtak, egy szûk csoport uralta az adott területet, és tömte meg zsebeit – pénzzel. A háború utáni értelmiségieket megbízhatatlanoknak bélyegezték, csak addig volt szükség rájuk, amíg a néphatalom ki nem “termelte” saját (kétes tudású) vezetõi rétegét. Így lehetett egyik pillanatról a másikra susztersegédbõl gyárigazgató, kõmûvesbõl vezérigazgató egy építõipari vállalatnál.

A kisiparosoktól elvették engedélyüket, de így jártak a kiskereskedõk is. Az egyházellenesség tetõfokára hágott. A sort folytathatnák, hiszen még az államosításokról, a padlássöprésekrõl egy szót sem ejtettünk.
Mit szerettek volna '56 hõsei? Mindenek elõtt a kommunista pártdiktatúra helyett, szabad választásokon alapuló demokratikus államformát. A többpártrendszer bevezetését. A társadalmi szinten kiváltságos pártarisztokrácia eltörlését. Az elnyomó szervek (ÁVH) azonnali felszámolását.

A katonai blokkból, a Varsói Szerzõdésbõl való azonnali kilépést. A munkabérek reálértékének helyreállítását és a beszolgáltatások eltörlését. Természeti kincseink, az urán, a bauxit szabad áron való értékesítését. Az ország katonai megszállásának megszüntetését. A szovjet kultúrpolitika helyett teljes vallásszabadságot, hagyományainknak megfelelõ oktatást. Független sajtót.

Az 1956-os magyar forradalom november 4-én új fordulatot vett. A szovjet csapatok – hadüzenet nélkül – Magyarországra törtek, s kegyetlen mészárlásba kezdtek. A forradalom elbukott, ám ez a kis nép hõsiesen harcolt a betolakodók ellen. Rést ütött a legyõzhetetlennek hitt vörös hadsereg testén. Talán még élnek néhányan azok közül, akik hallhatták azt a döbbenetes rádióadást, amely 1956 november 7-én a még mûködõ dunaújvárosi adón hangzott el. Reménykedve fordult a szabad világhoz: “Mindenre, ami kedves nektek, kérünk benneteket, segítsetek rajtunk! Nem gondoljátok, hogy az ENSZ-nek még mindig alkalma van arra, hogy a további vérontást megakadályozza? Vagy azt akarjátok, hogy minden becsületbe és lelkiismeretbe vetett hitünk örökre kialudjon, amikor az egész világ szabadságeszméjéért küzdünk? Ez az üzenetünk ma, amikor tudomásunk szerint összeül az ENSZ rendkívüli közgyûlése, hogy a magyar ügyben döntsön.”

A mûvelt Nyugat néma maradt, a magyar forradalmat magára hagyták. Kádár Jánost moszkvai elvtársai hatalomra segítették, uralma 38 évig tartott. Közben persze leszámolt ellenfeleivel és ellenségeivel. Nagy Imrét és társait kivégeztette, de körülbelül 500 magyar forradalmárt is megfosztott életétõl. Több ezren “élvezték” a szocialista börtönöket, több százezren pedig az emigrációt választották.

Most, 2003 októberében, Füst Milán költõés író szavai jutnak az eszembe:
“A szívem vérzik, egész létemben megrendülve állok, felejthetetlen hõseink holteste elõtt, már sírni sem tudok és nem is tudom, mit kellene mondanom ennek a csodálatos magyar ifjúságnak! Egy összetört aggastyán szól hozzátok, aki zokogni szeretne, zokogva szeretné forró szívetekre hajtani elfáradt fejét, és arra kérni benneteket, hogy akármi következik is ránk, ti még forróbb szeretettel zárjátok édes, fiatal szívetekbe hazátokat, ezt a sok, mérhetetlenül sokat szenvedett Magyarországot!”

Isten vezéreljen bennünket!

Forrás: Magyar Krónika

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.