Miután II. Gyula pápa 1513 februárjában elhunyt, Bakócz Tamás révén először nyílt arra lehetőség, hogy egy magyar bíboros vegye át az egyház irányítását. Az esztergomi érsek befolyását mutatja, hogy a pápaválasztás idején ő volt az Egyházi Állam egyik kormányzója, a tiara elnyerésében azonban éppen származása gátolta meg: a konklávéban túlnyomó többséggel rendelkező olasz bíborosok ugyanis idegenkedtek egy Itálián kívül született pápa megválasztásától, és – X. Leó néven – inkább Giovanni Medicit emelték trónra. Az új egyházfő természetesen igyekezett megszabadulni korábbi riválisától, ezért Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy keresztes hadjáratot az oszmánok ellen.

X. Leó azonban nem csak azért támogatta a Balkán-félsziget felszabadítására irányuló törekvéseket, hogy távol tudja Rómától a befolyásos érseket: a pápát ennél nagyobb nyugtalansággal töltötte el, hogy a II. Ulászló (ur. 1490-1516) idején decentralizálódó Magyarország szemmel látható módon rengeteget veszített erejéből. Intő jel volt, hogy 1512 során a törökök meghódították a Szreberniki bánságot, melyet aztán a végvári erők eredménytelenül próbáltak visszafoglalni. Másfelől viszont a következő évek mégis alkalmasnak tűntek egy keresztes hadjárathoz, hiszen a fiatal I. Szelim szultán (ur. 1512-1520) nem Európában, hanem a Közel-Keleten igyekezett kiterjeszteni birodalma határait, az 1514-es esztendőben például éppen Perzsia ellen háborúzott.

Bakócz Tamás 1514 márciusában tért haza Magyarországra, és rögtön jelentette Ulászlónak, hogy X. Leótól milyen megbízást kapott, az udvari tanácsban azonban megoszlottak a vélemények a háborúval kapcsolatban. A krónikák szerint a főurak többsége támogatta a keresztes hadjárat megszervezését, azonban akadtak, akik veszélyesnek tartották a jobbágyok felfegyverzését és a munkaerő elvonását.

Bakócz az ellenvélemények dacára április 9-én kihirdette X. Leó pápa bulláját, és helynököket nevezett ki az egyházmegyékbe, akik a hadszervezést irányították. Az érsek hamarosan a fővezért is kijelölte: választása Dózsa Györgyre esett, akit azért tartott alkalmasnak erre a feladatra, mert alacsonyabb sorból, székely lófői családból származott, és egy török vitézzel vívott párviadala nyomán komoly hírnévre tett szert a végvidéken.

A hadjárat szervezése tehát már 1514 áprilisában megkezdődött, a jelentkezők létszáma azonban messze felülmúlta az előzetes várakozásokat: akadnak olyan történelmi munkák, melyek szerint májusig 100 000 jobbágy vette fel a keresztet, de az óvatosabb becslések is 40 000 fővel számolnak. A sereg gyarapodásával a tiltakozó hangok is megerősödtek, ugyanis a bűnbocsánat, vagyon és szabadság reményében hadra kelő jobbágyok éppen a legfontosabb mezőgazdasági munkák előtt léptek ki a földesúri szolgálatból, a gyors szervezés során pedig nem fordult kellő figyelem a katonák féken tartására.

1514 májusában mind több helyen panaszkodtak arról, hogy a keresztesek kereskedőket fosztottak ki, udvarházakat dúltak fel, a jobbágyokat pedig egyre jobban felingerelte, hogy sokakat erőszakkal tartottak vissza a kereszt felvételétől. Az ellentétek hamarosan robbanásig feszültek, II. Ulászló pedig a mezőtúri incidens hatására a hadjárat leállítására utasította Bakóczot, aminek eredményeként véres felkelés kezdődött.

A Lőrinc pap és Dózsa György vezette hadtestek „casus bellije” lényegében megegyezett: a seregben szolgáló obszerváns ferences szerzetesek és szegényebb plébánosok tüzes prédikációi nyomán a keresztesek között elterjedt az a nézet, hogy a hadjáratot megszakító nemesek önző érdekből vonták meg tőlük a bűnbocsánat lehetőségét, amit a török elleni harcban nyerhettek volna el. Ez a gondolat aztán odáig radikalizálódott, hogy a bárók valójában az oszmánokkal szövetkeztek, ezért a pogányok elleni küzdelem előtt őket kell megsemmisíteni. Dózsa György annyiban mégis kivételt jelentett, hogy ő egy ideig Bakócz tiltó rendelkezése ellenére is eredeti útján haladt, mert bízott Szapolyai János vajda támogatásában.

Dózsa azonban rosszul számított, ugyanis a nemesek által toborzott erők az ő megállítását tűzték ki célul, és 1514. május 23-án, Apátfalvánál súlyos vereséget is mértek a paraszthadak előőrsére. Szabályos háború kezdődött, mely július végéig több tízezer életét követelte, tragikus csapást jelentett a gyenge államhatalom számára, az általa okozott trauma pedig még több évszázadon át kísértett Magyarországon.

Forrás: http://www.rubicon.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.