Az Eperjes-szögnek nevezett terület északi dombján csupán tizenhárom sírt sikerült feltárni, mivel a mezőgazdasági munkák során már legalább ötvenet megsemmisítettek. A legnagyobb és leggazdagabb temető utóbb a középső dombon került elő. A 80-as években itt 73 sírt tártak fel, s az 52. számúban rendkívül gazdag leleteket találtak. Ezek alapján gyanítják a szakemberek, hogy az elhunyt igen tehetős, nagy befolyású férfi lehetett a honfoglaló fejedelmek udvarában. 

E temetőt rekonstruálták aztán a kegyeleti emlékpark kialakítása során, ahol a már említett 52. sírt emlékmű is jelöli. A három temető szervesen és szorosan kapcsolódik egymáshoz, s szinte valamennyi azonos időszakban keletkezett – a honfoglalás nyitányától a X. század közepéig. A bő fél évszázad alatt ide temetkezettek túlnyomó többsége férfi volt, ami arra mutat, hogy a nagyfejedelem itt építhette ki első hatalmi-irányítási központját. 

A férfisírok fegyvermellékletei és felségjelvényei is arra utalnak, hogy itt a fejedelmi udvar vagy a fejedelmi katonai kíséret magasabb rangú vezetői tartózkodtak a kíséretükhöz tartozó harcosokkal, esetleg családtagjaikkal.

A Felsőberecki-csatorna hídján megyünk át Szlovákiába, éppen ott, ahol 1938-ban, a Felvidék visszatértekor, az első bécsi döntés alapján a honvédség alakulatai. Úgy kelünk át az 1920-ban hajózhatóvá nyilvánított csatornán, mint egy kis kanálison valahol Szabolcsban. Két egykori vármegyénk csonka részein járunk. 

Zemplén nagyobbik hányadát Csehszlovákiának ítélték Trianonban, Ung még rosszabbul járt a XX. századi ide-oda „rajzolgatásban”, az egyik része jelenleg Ukrajnához, a másik meg Szlovákiához tartozik. Jelképnek is tekinthető két félbeszelt itteni település, Sátoraljaújhely és Szelmenc: az előbbin hazánkkal, utóbbin meg Ukrajnával osztozik az új gazda.

Zemplénbe, a vármegye névadó településére tartunk. Először a régi, még Mátyás-kori megyeházát nézzük meg. Nemrégiben renoválták az eredetileg háromszintes, téglalap alaprajzú, masszív épületet. A felső szintet – talán az időtálló új tetőszerkezet miatt – visszabontották, ezért jelenleg már csak kétszintes az eredetileg is kicsinyke megyeháza. 

Ismerve a rebellis felvidéki kisnemeseket, vajon milyen lehetett itt régen egy izzó hangulatú megyegyűlés? Fent, a település feletti földvárban még jól láthatók a megerősített sáncok. Innen két templom is vigyázza a tájat, az egyiket Bethlen Gábor idejében nagyobbították, alattuk cinterem, zömében magyar sírokkal – köztük örömmel fedezünk fel néhány „gombos” fejfát is, melyek egykor általánosak voltak a magyarság szállásterületein. 

A szemközti dombon honfoglalás kori vezéri sírt tártak fel a szlovák régészek, néhány sírmelléklet nemrég még látható volt a megyeházán, de nem folytatták az ásatásokat.
Árpád hont visszaszerző népe hosszan időzött itt egykoron, a Tisza, a Bodrog és a Latorca által jól védett, dús füvű, bő vizű tájon. Nem véletlenül kedvelték hát eleink. De mióta Vásárhelyiék mintegy hat méterrel mélyítették a Tisza medrét, mindenünnen lehúzódott az éltető víz. 

Lelesz határát elérve bizonyítékát látjuk az imént mondottaknak. Megállunk a Tice-patak kiszáradt medrénél, s egy Árpád-kori kőhídon időzve idézzük fel a múltat, amikor még sószállító sajkák is jártak errefelé, Máramarosból hozva a kincset érő rakományt. 

Lelesz talán a vidék legfontosabb települése volt a magyar középkorban, hiteles hely. Apátságát 1180-ban alapította a váci püspök. 1188-ban kolostorában, a „fehér barátok” kápolnájában imádkozott holicsi hadjárata előtt III. Béla, kinek uralkodása alatt a Magyar Királyság európai nagyhatalommá fejlődött. Gótikus kápolnájában időzve ismét megérint bennünket a történelem. 1567-ig, míg hiteles hely volt, minden királyunk megfordult itt. 

A Bánk bánból jól ismert királynégyilkosság után 1213-ban itt helyezték el a halott Gertrudisz jobb kezét is, mellyel gyilkosai ellen védekezett. A ma látható épület a XIV–XV. században épült az előző kolostor helyén, a XVI. század első felében erődítéssel látták el, majd a XVIII. században barokk stílusban építették át. Gazdái, a premontreiek, rendkívül gazdagok voltak, hiszen az egykori templomos lovagok kincseit ők kapták meg.

Utunk félkaréjának végén még felmászunk a nagykövesdi várba. Roppant falai arról tanúskodnak, hogy rendkívül fontos volt e terület birtoklása és védelme urainknak. „Maradékországba” Pácinnál térünk vissza. A közelmúltban itt volt a hivatalos határátkelő…

A szerző művelődéstörténész, újságíró

Borítókép: A nagykövesdi vár (Forrás: Flickr)

Forrás:https://magyarnemzet.hu