Bodrogköz – édes szülőföld,
hogy szeretlek!
Mert megtartottad,
megőrizted az ősi lelket,
abból táplálsz.
Mi már alig-alig értjük
szemeid komolyságát.
Mi boldogok vagyunk,
te miért könnyezel?”
Részlet Hudák Katalin Árva anya című verséből

„Ha a Bodrogközt holnap kisatíroznák a térképről, szerintem sokan észre sem vennék…” – fogadja keserű mosollyal regionális futballkutatási tervünket egy környékbeli tanult fiatalember, és mellbevágó szavai csak megerősítenek abban, hogy a földrajzilag és néprajzilag elszigetelt kistáj a futball dimenziójában is nagyobb figyelmet érdemel. A három folyó, a Bodrog, a Tisza és a Latorca által körülhatárolt térség – történelmi és természeti adottságaiból fakadó zárt helyzete miatt – hagyományosan külön világot képviselt az évszázadok során, a vizek, lápok, ingoványok vidékének rejtélyes, értékeit féltve őrző birodalmát. Már a Gesta Hungarorumban így ír Anonymus a honfoglalás kori magyarok szálláshelyéről: „Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették.”

Ahol valaha Árpád vezér gyönyörködött az érintetlen tájban, manapság a folyószabályozások nyomán művelhetővé vált szántóföldek, az egykori tsz-területeken kialakított állattenyésztő telepek, küzdelmes mindennapjaikat élő csendes falvak, bokrokkal körülölelt tanyák és tanyamaradványok terülnek el. Köztük imitt-amott az alföldi pusztaságban rozsdás futballkapuk, legelővé szelídült pályák várják elhagyatottan sorsukat.

A Bodrogközt kettévágja az országhatár, a magyarországi oldalon 22, a szlovákiai részen 33 település sorolható a kulturálisan egybetartozó régióhoz. Terepmunkánk egyfajta kísérlet, amely során a teljességre törekedve igyekszünk a magyarországi Alsó-Bodrogköz futballéletének változásait dokumentálni, néhány példa segítségével bepillantva a szlovákiai Felső-Bodrogköz labdarúgásának folyamataiba is, miközben keressük az összefüggéseket a labdarúgás jelenségei és a társadalmi környezet átalakulása között.

A Hátsó füves országjáró sorozat újabb leágazásaként majdnem két hetet töltöttünk a Bodrogközben, huszonnyolc településen gyűjtöttünk helyszíni tapasztalatot, több mint negyven interjút készítettünk, fényképek százain rögzítettük a látottakat, elmerültünk a vonatkozó bőséges szakirodalom forrásanyagában, hogy a következő hetekben ötrészes riportsorozatban hitelesen számolhassunk be olvasóinknak arról, mi történik a magyar futballélet egyik legeldugottabb szegletében. Előrebocsátjuk: a nagypályás falusi labdarúgás ezredforduló óta tartó leépülése ezen a vidéken az országos átlagnál gyorsabban zajlik, nem függetlenül a mellékelt infografikán jelzett demográfiai tendenciáktól.

A népesség fogyatkozásának, elöregedésének, a fiatalok városba költözésének szinte automatikus következménye a jobbára húsz és negyven év közötti, aktív munkaképes férfiakra épülő futballcsapat ellehetetlenülése. Persze a képlet nem ilyen egyszerű, az életmódváltás, a digitális eszközök elterjedése, a sportolási és szórakozási lehetőségek kiszélesedése, a nagyobb utazási hajlandóság, az áldozatkész szervezők hiánya és a pénzközpontú gondolkodás fertőző hatása egyaránt közrejátszik abban, hogy a falu közösségi életének motorjaként szolgáló futballcsapat itt is, ott is pöfögve elakad. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy a bodrogközi terület nagy részét lefedő cigándi a 2021-es adatok szerint Magyarország harmadik legszegényebb járása volt, egy lakosra eső nettó 794 160 forint, egy adófizetőre jutó 1 662 032 forint éves jövedelemmel.

De nézzük a futballstatisztikákat! A Bodrogköz magyarországi részén Kisrozvágy és Semjén kivételével, ha néhol csak átmenetileg is, de mindenütt létezett valamikor nagypályás futballélet, és a huszonkét önálló település közül tizenöt helyen ma is megvan a játékterep, vagy legalábbis a két futballkapu. A csapatok azonban elfogytak: 2000-ben még 12, 2010-ben már csak 11 működött, mára pedig mindössze három, Cigánd, Karcsa és Pácin maradt talpon.

Nincs mit kertelni, a számok ezen a vidéken riasztóak, hangsúlyosan figyelmeztetnek arra, hogy a valósággal muszáj szembenézni. A reményt azonban nem szabad feladni, a Magyar Labdarúgó Szövetség kísérleteivel összhangban meg kell találni a futballszervezés alternatív és sokszor kreativitást igénylő módjait, hogy a labdarúgásban rejlő közösségkovácsoló erő, identitásépítő szerep a megváltozott helyzetben se vesszen el.

A kiútkeresés és az értékmentés jegyében a második évben elindított Hátsó füves futballmentő túra tavaszi és nyári fő terepe éppen a Bodrogköz lesz, a Zempléni Főnix utazó projektcsapat négy környékbeli megszűnt falusi együttest hív ki egy-egy mérkőzésre, hogy az adott településen az elhagyott futballpálya több év szünet után ismét benépesüljön, a gyermekektől a legidősebbekig megtapasztalhassák a helybeliek a hétvégi meccs varázsát.

A település társadalmi viszonyait, futballtörténetét, nevezetességeit és gasztronómiai sajátosságait is megismertető program a Hátsó füves-kiállításnak otthont adó Kazinczy Ferenc Múzeum közreműködésével valódi kulturális és sportünnep lehet Nagyrozvágyon (május 6.), Györgytarlón (június 4.), Alsóbereckiben (július 1.) és Ricsén (július 29.). Az új állomások mellett a Zempléni Főnix visszatér négy tavalyi helyszínre is – Hercegkútra, Makkoshotykára, Hollóházára, Bodrogolasziba –, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a tiszta, egyszerű meccsélmény révén ezekben a falvakban már az önszerveződést segítse elő.

Vége a vasárnapi misének Tiszacsermelyen, az óvoda hátsó épületrészében kialakított, puritán kápolnából fázósan lépnek ki a hívek a tornácos ház udvarára. Hatan vettek részt a katolikus szertartáson, valamennyien idősebb férfiak és nők, köztük vastag kabátjában Kecsmár István polgármester, aki immár huszonkilenc éve vezeti a települést. Nincs könnyű dolga, az egykor több mint ezerlelkes falut ma 458-an lakják, a Bodrogközi Gazdasági Vasút 1976-os felszámolása a tiszacsermelyiek életében is töréspontot jelentett, a nehézségekről néhány főút menti, omladozó ház is tanúbizonysággal szolgál.

Az utolsó kocsma majdnem húsz éve bezárt, az iskola három éve szűnt meg, ennek nyomán tíz család elköltözött, de a kilenc elszórt tanyarészből összeálló község igyekszik a lehetőségek szerint boldogulni, nemrég például négy új lakás épült az egyre növekvő szegregátumban. A helyi lakosság jelentős részét a cigányság adja, etnikai feszültség azonban a településvezető szerint nem jellemző. A küzdelmes körülményeket ismerve szinte csoda, hogy az 1995-ben feloszlott futballcsapat pályája ma is áll a falu szélén, a környék legelső két vaskapujával.

„Meg akarták venni tőlünk a páciniak, de azt feleltem, amíg én itt vagyok, a két kaput nem viszi el senki. A pályát nem adjuk!” – mondja derűs határozottsággal a település első embere, maga is a helyi futballélet korábbi oszlopos tagja, közeledve a József-majorban elterülő sporttérhez. A pálya fölötti, lankás homokdombon fehérlik a református templom, itt szolgált valamikor a sokak által szeretett tiszteletes, a futballpálya mellett rendszerint guggolva, hangos szóval szurkoló Rácz Miklós. A huszonkét kilométerre eső Sárospatakon volt a lakása, onnan járt gyalog Tiszacsermelyre istentiszteletre (és meccsre), ha pedig az út szélén baktató papot egy ismerős autós felvette volna, ő határozottan visszautasította a felajánlást: „Köszönöm, de ennyivel tartozom az Úrnak!”

A polgármester a tiszacsermelyi aranycsapatként emlegetett nagy öregek nyomdokain, 1977-ben játszhatott először a felnőttek között, nem egészen tizennyolc évesen, egy Felsőberecki elleni szikrázó bajnokin. „Középhátvédünk, a nagy darab Kovács János megindult hátulról, végigcselezte magát a jobb oldalon, a szögletzászló elől beadott, engem meg úgy kapott fejen a labda, hogy bepattant a hálóba. Én is csodálkoztam rajta, hogy miként történhetett, de attól a naptól kezdve nem hagytak ki a csapatból” – idézi fel a nagy napot az elöljáró, aki aztán tizenkét évig játékosként, majd néhány évig vezetőként egyengette az egyesület egyre rögösebb útját.

A megszűnés oka? Elfogytak a fiatalok, főleg az idegenbeli meccsekre, nemigen fordult már elő olyasmi, mint a fénykorban, amikor Kecsmár István háromszemélyes furgonjában tizennégy tiszecsermelyi futballista rázkódott Sárazsadány felé. „Itthon, a falubeli lányok előtt jobban szerettek sztárkodni, ám ha máshová mentünk, már nehezebben verődtek össze. Pedig a faluban jóformán a meccs volt az egyetlen szórakozás. Na meg a kuglizás az italboltnál.”

Az innen húsz kilométerre eső Vajdácskán a falu szélén családias hangulatú panzió és vendéglő fogadja a látogatót, ballagási ebédek, keresztelői ünnepségek, baráti összejövetelek kedvelt helyszíne. Valamikor más volt a hely profilja, a bodrogközi éjszakai élet ismert bázisaként, falusi night clubként várta a kalandokra vágyókat. Itt tartotta éjszakába nyúló bajnoki csapatbuliját a vajdácskai futballcsapat is 2001 tavaszán, miután megnyerte a megyei III. osztályú bajnokságot.

Már aranyérmesként lépett pályára az együttes az utolsó fordulóban Hercegkúton, ahol szép környékbeli szokás szerint az ellenfél tagjai a kezdés előtt piros szegfűvel köszöntötték a friss győzteseket. Utána a tetőablakon kihajolva, dudálva tették meg a fiúk a Vajdácskáig tartó diadalutat, a faluvégi diszkóban rendezett fényes mulatságot pedig azóta is emlegetik.

„A templom mellett a futball és a kocsma hozta össze a helybelieket – emlékszik vissza a kilencvenes-kétezres évek fordulójára a 2001-es sikeregyüttes tagja, a mára panzió-étteremmé csendesedett szórakozóhelyet a rendszerváltás forgatagában, balatoni és németországi tapasztalatszerzés után felépítő Kascsák János. – Az emberek szépen felöltözve vonultak ki a pályához, az öregek a pálya mellett hat-nyolc fős társaságban kártyáztak, ment az ulti meg a fájer. Akadtak vérmesebb szurkolók is, bizony előfordult, hogy a játékvezetőnek iszkolnia kellett, és a meccset már csak futtában, a temetődombról tudta lefújni.”

„A csapatot segítettem magam is, egy-egy láda sörrel, pálinkával, vendéglátással, a fontosabb meccsek előtt némi feldobott prémiummal. A foci akkor még közösségi eseménynek számított, és nekünk gyerekként is természetes volt, hogy ha vége az iskolának, szaladunk le a pályára játszani.”

„Azok az idők elmúltak. Eltűnt a fegyelem, ebben talán a sorkatonaság eltörlése is szerepet játszik, és nem segített az sem, hogy bejöttek az okostelefonok. A pálya kiürült, az okostelefontól meg senki sem lett okosabb.”

A településen 2013-ban szűnt meg a labdarúgás, akikben még lett volna a lelkesedés, azokból már a kitartás hiányzott. A falubeli házaktól, kiskertektől körülölelt, a távolabbi kapu mögött erdővel szegélyezett futballpályához Szabadka Sándorral, a 2001-es bajnokcsapat edzőjével sétálunk ki. A bevezető utcácska mellett kibelezett tejcsarnok, oldalában lelakatolt öltözőépület, az ajtó fölötti felirat betűit az omladozó vakolat kissé megritkította: „VA..ÁCSKA”.

„Sír a lelkem, ha ezen a földön járok – lépdel a hajdani buszmegállóból kialakított, sárga hullámpalás kispad felé az egykori vajdácskai futballista és edző, aki még hetvenen túl is eljár Sárospatakra kispályázni. – Micsoda élet volt itt! Edzésen is rendesen meghajtottam a fiúkat, a temetődomb felé indult a futás, a templomot megkerülve kanyarodtak vissza a pályához. Az erősebb ellenfelek, Karcsa vagy Pácin ellen kellett is a jó kondi!”

„De az idegenbeli túráknak is megvolt a hangulata, és nem csak a mi időnkben, amikor még platós IFA-val jártunk. Felsőbereckiben, a Bodrog-parti pályán például amint lefújták a meccset, azonnal ugrott a csapat a folyóba fürdeni.”

Barangolásunk zárásaként eljutunk a térség vadregényes csücskébe, a Bodrogzugba. Kenézlőn a falu végén és a település központjában is megmaradt egy-egy szabályos futballpálya, csapat azonban négy éve nincsen. A háttérben tapasztalt folyamatokról kendőzetlen őszinteséggel és tanulságos pontossággal ad számot Horváth Ferenc, a település polgármestere és korábbi labdarúgója.

„Nehéz erről beszélnem – nyitunk be a használaton kívüli öltözőbe, ahol a falat díszítő csapatképek

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.