Tiszaeszlár 2005. 11. 01. Néhány szót ejtenék az előzményekről. Tavaly halottak napja alkalmából úgy gondoltuk, hogy Solymosi Eszter sírjára is viszünk koszorút. Ezáltal is leróva kegyeletünket a brutálisan meggyilkolt parasztlány emléke előtt. A gondolatot tett követte és egy bő órás utazás után meg is érkeztünk az említett település határán lévő temetőbe. Szép csendben, feltűnés nélkül elhelyeztük koszorúnkat a nemrég készíttetett síremléken. A helybéliek összesúgtak a hátunk mögött, de nem jöttek oda hozzánk. A mi látogatásunk nem keltett akkora feltűnést, mint az elnök úrék 2003-as ottléte. Ez év április elején, ellátogattunk Borsiba, II Rákóczi Ferenc szülőfalujába, a halálának évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésre. Ezen az eseményen megismerkedtünk Kázmér Istvánnal, a Rákóczi kastély gondnokával és beszédbe elegyedtünk, mivel hamar kiderült, hogy hasonlóan vélekedünk a világ dolgairól. Beszélgetés közben István barátunk elmondta: régi vágya, hogy Solymosi Eszter síremlékét felkeresse, csak eddig nem talált még útitársat magának. Megállapodtunk abban, ha megyünk ez évben is Tiszaeszlárra, akkor Istvánt is visszük magunkkal. Itt érkezünk el történetünk kezdetéhez. Ahogy közeledett a november, felvettük a kapcsolatot felvidéki barátunkkal és megbeszéltük az indulás helyét és időpontját. Az említett nap reggelén, (mi négyen Karcsáról Balázs Tibor, Szerdi Csaba, Szabó Sándor és én, valamint István barátunk) a sátoraljaújhelyi �kis�, vagy gyalog határátkelőnél találkoztunk a Rongyva folyón átívelő hídon, mely a természetes határ szerepét tölti be, sajnos immáron nyolcvanöt esztendeje. Egy óra múlva már a szóban forgó településen lassítottam gépjárművemmel egy helybéli lakos mellet, akitől azt tudakoltuk, hogy merre van a �miépes� kocsma, ekkor még nem tudtuk, hogy Nagy Tibor már nem üzemelteti a vendéglátóhelyet, ma már �csak� a Szabolcs megyei MIÉP elnök. Az asszony egy közeli kocsmába irányított minket, mely gondosan kialakított parkkal és parkolóval volt övezve. Nem mentünk egyből a temetőbe, mert szerettünk volna többet tudni a XIX. Század végi eseményekről. Ahogy beléptünk a helyiségbe István barátunk rögtön a tulaj felől érdeklődött, miután a lánya � akit Eszternek hívnak, míg a szórakozóhelyet Stella-nak � előhívta, beszélgetni kezdtek. Ekkor már sejtettük, hogy nem jó helyen járunk, mert a tulaj, Katona Csaba kijelentette, hogy nem szokott politizálni. Amikor néhány percre elhagytam a helyiséget odajött hozzám egy középkorú nő, és elmondta, ha többet szeretnénk tudni a hajdani eseményekről, akkor Molnár nénit keressük fel. Közben István barátunk felajánlotta, hogy állja a költségeket, csak nevezzék át a helyet Eszternek, de nem nagyon hajlottak erre a megoldásra. A rövid kitérő után elhatároztuk, hogy felkeressük Nagy Tibort és Molnár nénit is. A volt kocsmárost sajnos nem találtuk odahaza, családtagjainak megadtuk az elérhetőségünket, ha esetleg időközben hazaér � de azóta sem jelentkezett.. A szóban forgó idős nénivel már több szerencsénk volt, otthon találtuk és készségesen beszélgetni kezdett velünk. Elmondta, hogy ő is a nagyszüleitől halott a történtekről és a síremléket egy Spanyolországból hazalátogató magyar házaspár készíttette, de látszott rajta, hogy nem mer nyíltan beszélni a dologról. Az embernek az volt az érzése, mintha félne valamitől. Ez nem egyedi jelenség a községben, már a kocsmában tartózkodó embereken is látszott, és később a temetőben is hasonlót tapasztaltunk. A temetőbe érve elhelyeztük az emlékezés koszorúit Eszterke síremlékén. A sír mellett � tisztelve a hely szentélyét � csendesen elénekeltük a Himnuszt, majd a Székely Himnuszt. Ezután Balázs Tibor felolvasta a Solymosi Eszter történetét megörökítő verset. Tavaly az emberek még csak összesúgtak a hátunk mögött, de az idén már odajöttek hozzánk. Elsősorban idősebb asszonyok léptek oda a sírhoz, akik nagyon méltatták, hogy ilyen messziről is eljönnek megemlékezni a hajdani ófalúban született leánykáról. Mindezek ellenére mégsem találtunk a síremléken csak egy-két helybéli szalagot, míg egy szál gyertyát sem gyújtott senki a temetőbe aznap kilátogató emberek közül. Ezt István barátunk � aki nagyon szívén viselte a dolgokat � szóvá is tette az arra elhaladóknak, és felindultságában megígérte, hogy jövőre száz szál gyertyát gyújt a parasztlányka emlékére. Odajött hozzánk egy idősebb néni is, akit szemmel láthatóan nagyon bántott valami. Elpanaszolta, hogy a kis unokája nemrég megkereste, megkérdezte tőle a régi történetet és ő nem találta a hajdan nagymamájától kapott verset, ami a faluban szájhagyomány útján terjedt el. A beszélgetésünk alatt eszébe jutottak a vers egyes sorai, amit egy kissé halkan és folyton körültekintgetve, de lediktált a számunkra. Ezt idézném most: �Hallottad - e kis Eszláron mi történt? Hogy a zsidók a magyar lányt megölték Solymosi Eszter későn ment a faluba Kutya zsidók becsalták a templomba Felültették a kis kerek asztalra Piros vérét réz kancsóba engedték Gyenge testét a Tiszába vetették. Édesanyám miért sirat engemet? Hogy nem hallja semmiféle híremet Piros vérem réz kancsóba engedték Gyenge testem a Tiszába vetették�� Erre emlékezett vissza ott hamarjában beszélgetőpartnerünk. Figyeltem az embereket ott létünk alatt, akik odajöttek hozzánk azok halkan és körültekintgetve beszéltek, majd siettek tovább. A temetőben tartózkodóak pedig csak odavetettek egy pillantást, majd a �már megint turisták, mikor hagynak már végre békén minket� kifejezéssel az arcukon igyekeztek tudomást sem venni rólunk. Nem számoltak azonban Kázmér István barátunkkal, aki nagyon elemében volt aznap és folyamatos kérdéseivel Eszterkéről egy kissé felkavarta a �légkört�. Minden helybélinek elmondta az általunk is fontosnak tartott gondolatot, mi szerint: megbocsátani lehet, de felejteni nem szabad. Valahogy az volt az érzésem, hogy az emberek el vannak hallgattatva, vagy nem mernek már semmit mondani és cselekedni, mert nem tudják, hogy ki az, aki jön a sírhoz, és mivel árthatnak maguknak, ha esetleg szóba állnak velük. Nagy Tibor sem véletlenül volt kénytelen bezárni a vendéglátóhelyét, folyamatosak voltak üzletében a valós, vagy ál ellenőrzések, pusztán azért mert ő sem felejt. Ez a község egy évtizedek óta fennálló �lelki terror� alatt éli a napjait, mely kezdődött a per idején � ott is minden trükköt bevetettek a vádlottak táborában � és tart napjainkban is, csak az eszközök változtak, viszont a cél továbbra sem: nehogy kiderüljön az igazság, mert akkor csorba esne a választott nép tekintélyén. Kissé vegyes érzelmekkel intettünk búcsút a szabolcsi településnek, az ott tapasztaltakról még sokáig beszélgettünk hazafelé. A határátkelőhöz érve megállapodtunk abban, hogy jövőre újra elmegyünk. Rövid búcsúzkodás következett, majd a Rongyva folyó hídján állva néztük, ahogy felvidéki barátunk átsétál a �gúnyhatáron�. Vajda Sándor Csaba Karcsa

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.