Magyarországon körülbelül 55 ezer embert internáltak 1945-től 1953 júliusáig. Ez az eljárás elsősorban azokat érintette, akik ellen nem volt elegendő bizonyíték és/vagy az érvényes törvények alapján nem tudták elég szigorúan elítélni őket. Az internáltak elengedésével párhuzamosan megindult a hortobágyi zárt táborok és más kényszermunka, illetve egyéb táborok felszámolása is. 

Az internálás – más néven rendőrhatósági őrizet alá helyezés – ítélet nélkül történő államigazgatási kényszerintézkedés. Európában sem volt ez ismeretlen eljárás, már a két világháború között is alkalmazták. Általában a gyanús személyek elkülönítésére és a kitoloncolásuk előkészítésére hozták ezeket létre. A módszert a magyar államvédelem is használta, bár az internálás és a kitoloncolás fogalma nem mindig vált szét. 

Magyarországon 1939-ben újították fel ezt az eljárást, valószínűleg a politikai ügyek és a háború közelsége okán. 1919 és 1924 között csak egy tábor működött, 1939 után már tíz tábor volt, melyek közül a kistarcsai futotta be a leghosszabb karriert, hiszen az 1945 után is tovább működött. Az 1930-as években a német befolyás erősödésével egyre nagyobb teret nyerő szélsőjobboldali pártok és mozgalmak adták a legtöbb munkát a rendőrség illetékes osztályának. Az erőszakos szélsőjobboldali mozgalmak elleni fellépés egyik eszköze volt az internálótáborok létrehozása. Az 1939. évi II. törvénycikk számtalan ellenőrzési és korlátozási jogot adott a hatóságoknak a szokványos útlevélkiadáson át a kommunikációs csatornákig. A törvény ugyanakkor bevezette az izgatás bűncselekményét, a munkaszolgálat intézményét, és a rendőrhatósági őrizet alá helyezést is. Sajnos a későbbiekben zsidó származású honfitársaink ellen is felhasználták a törvény paragrafusait.

1945 után az eljárások sora folytatódott. Az internálás a politikai rendőrség hatáskörébe került, és egyszerű közigazgatási eljárásként alkalmazták. Ekkor azonban gyakran mások kerültek célkeresztbe: volt nyilasok, horthysta katonák és az új rendszer vélt vagy valós politikai ellenfelei. Később a kategóriák szaporodtak; például egyre népszerűbb bűnné vált, ha valakit „reakciósnak” neveztek, bármit is értettek ez alatt. Timár István, Péter Gábor egyik helyettese 1946-ban így foglalta össze a módszer lényegét: „a belügyminiszter utasítására bevezettük azt a gyakorlatot, hogy vádemelés mellőzése, vagy felmentő ítélet esetén a gyanúsítottakat visszakértük [értsd: ha népbíróság nem ítélte el őket – a szerző] és egyes esetekben internáltuk.” Szovjet mintára a termelésbe, az ország újjáépítésébe is bevonták a rabokat, részben ez is magyarázta, hogy minden vármegye székhelyén volt internálótábor. A „lakókat” kölcsönözni lehetett a gyárakban, az üzemekben és a bányákban végzett munkához, a középítkezésekhez, a mezőgazdasági termeléshez. A táborok parancsnokainak fizettek értük, a rabok pedig kosztot és kvártélyt kaptak, ha kaptak. Több mint negyvenezer ember élt ilyen körülmények között. 1947 után ezt a széttagoltságot megszüntették, és egyetlen országos központi internálótábort hoztak létre: ez volt a Buda-Dél, amit 1949-ben Kistarcsára költöztették át. Az egész centralizáció mögött két főbb okot említhetünk meg: a táborok őrzésére nem volt elegendő személyzet, illetve nem tudták megfelelően foglalkoztatni a rabokat.

1950-ben a kommunista párt politikai bizottsága elfogadta azt az elvi alapvetést, hogy „a proletárdiktatúrában előtérbe nyomulnak a büntetésvégrehajtásnak olyan funkciói, amelyek teljesítésére az Igazságügyi Minisztérium már nem alkalmas.” Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a lényegében megtelt börtönökön túl az ÁVH hatáskörébe kerülő újabb büntetés-végrehajtási intézmények nyitották meg a kapuikat. Kiteljesedett az állambiztonsági börtönök, büntetés-végrehajtási intézetek (Budapest – Conti és Mosonyi utca –, Vác) és táborok zárt hálózata (Recsk, Kazincbarcika, Tiszalök, Hortobágy, Márianosztra stb.). 1950 márciusától 1953 júniusáig az ÁVH több mint egymillió büntetőeljárást kezdeményezett az ügyészségeknél, 650 ezer vádiratot készítettek, és 390 ezer elmarasztaló ítélet született. Közben csaknem 400 ezer parasztot – akiket kuláknak neveztek el – ítéltek el kizárólag „közellátási bűntett” címén. „Osztályidegennek” titulálva 13 ezer embert telepítettek ki. A folyamatot a Szovjetunióból hazahívott Garasin Rudolf irányította, aki tökéletesen ismerte a szovjet Gulagok rendszerét. 

Rákosi fent idézett kesergése azonban megállja a helyét. Magyarországon nem lehetett szibériai körülményeket létrehozni. A különféle nehéz munkákon dolgozók túlélési esélyei jóval magasabbak voltak szibériai sorstársaikénál. Általában a marhavagonokban történő deportálás nem tartott két napnál tovább, és a visszaemlékezők többsége megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy nem Szibéria a végállomás. A hortobágyi pusztán működő tizenkét kényszermunkatábor rémes körülményei jól illeszkedtek a preventív megtorlás és a társadalom szerkezeti átalakítását célzó intézkedések közé.

Az első jel a helyzet megváltozására Péter Gábor 1953. januári letartóztatása volt. Bár ekkor még inkább csak úgy tűnt, hogy Rákosi leszámol a túl nagy hatalomra szert tett altábornagyával. Sztálin ez év március 5-én bekövetkezett halála viszont valódi változást jelentett. Mivel Hruscsov elkezdte a politikai okokból fogvatartottak ügyeinek felülvizsgálatát, így erre Magyarországon is sor kerülhetett. Mindez persze felvetette a hatalomgyakorlók – Rákosi és köre – felelősségét is. A szovjetek Rákosit leváltották, és Nagy Imrét tették meg miniszterelnöknek. Nagy Imre, szovjet mintát követve, Gerő Ernő belügyminisztert utasította a törvénytelenségek felülvizsgálatára. Erre jogalapot nyújtott, hogy az internáltakat legfeljebb két évig őrizhették volna táborokban. 

A Nagy Imre-kormány által kiadott amnesztiarendelet csak az internálótáborokat és kitelepítéseket szüntette meg, de nem vonatkozott a bíróság által elítéltekre, így azok a táborok egészen az 1956-os forradalomig működtek (például Ajkán, Csolnokon, Edelényben, Herenden, Komlón, Oroszlányban, Tatabányán és Várpalotán). A másik joggal felróható, szándékosan ejtett hibája a rendeletnek, hogy a rabok csak kegyelmet kaptak, de nem mondták ki bűntelenségüket. Ennek következtében nem kaphatták vissza többé lakásaikat, ingatlanjaikat sem. A legtöbb esetben még eredeti lakóhelyükre sem térhettek vissza, illetve egy ideig még rendőri felügyelet alá kerültek. A bíróságokat utasították, hogy minden ún. visszaigénylési perben utasítsák el a keresetet, sőt, gondoskodtak a károsultak ügyeit elvállaló ügyvédek eltiltásáról, szükség esetén megbüntetéséről is.  

A szabadulás sem volt azonban egyszerű. Több száz internáltat a táborokba érkező helyben „ítélő” bíróságoknak adtak át, így sokan börtönbe kerültek. A kormány által felállított ún. szabadító bizottságok szabták meg a kiengedések ütemét. Még azt is meghatározták, hogy egy napon hány frissen szabadult lehet az országban. Szinte mindenki állambiztonsági megfigyelés alatt maradt, beszélniük pedig tilos volt arról, ami velük történt. Az amnesztia tehát igencsak felemásra sikeredett, bár az tény, hogy a rabok többsége szabadult. 

Az internálás intézménye újra szárba szökkent az 1956-os forradalmat követő megtorlások éveiben. Az eljárás azonban új nevet kapott: közbiztonsági őrizet. A Kádár-korszak táborai a megtorlás részeként működtek először Kistarcsán, majd Tökölön. 1957 tavaszán már tízezer ember volt ismét a táborokban, többnyire „ellenforradalmi magatartás” miatt. 1960-ban azonban ezeket is felszámolták. 

Azt utólag biztonsággal jelenthetjük ki, hogy a táborok egyik céljukat sem érték el. Nem épült fel általuk a szocializmus, és a társadalom teljes átalakítás a sem sikerült.

Forrás: rubicon.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.