Irodalmi elhivatottságát, amelyhez lenyűgöző tehetség párosult, édesanyja plántálta beléje, aki a sokgyermekes családanya temérdek elfoglaltsága mellett időt tudott szakítani arra is, hogy a világirodalom remekeiből olvasson fel a gyerekeinek. A fiatal Szabó Dezső rendkívül fogékonynak bizonyult, elméje magába itta édesanyja szavait, amelyek elindították az írói pályán. Később, amikor ösztöndíjasként Párizsban tanulhatott, Adyval ellentétben őt nem a liberális, hanem a konzervatív gondolkodók elvei érintették meg. Innen, a távolból láthatott rá igazán a monarchia társadalmi szerkezetének gyengeségeire, ellentmondásaira, felismerve a képmutató politikai elit és az idegen nagytőke cinkos összefonódását, amelyek már akkor is háttérbe szorították a magyar érdekeket. Ez és ehhez hasonló felismerések idővel megkeserítettek a lelkét. Köztudottan nehéz természetű ember volt, ehhez azonban nagymértékben hozzájárultak azok a sorscsapások, amelyek előrevetítették majdani számkivetettségének komor árnyékát. Tanárként kereste kenyerét, többek közt Kárpátalján is tanított. Ungvári éveihez kapcsolódik legendás szellemi párharca Tisza Istvánnal, Magyarország akkori miniszterelnökével. Egy általa hátrányosnak ítélt intézkedés miatt bírálta a szaktárcát és a kormányt, természetesen a válasz sem nem maradt el: Tisza személyeskedő és lejárató hangú cikkben reagált. Szabó Dezső most már személyesen a miniszterelnöknek címezve mutatott rá a politikus és kormányának hibáira. Jellemző a korabeli politikai közmorálra, hogy Tisza nem élt vissza a hatalmával, az ügyet ad acta tette egy lakonikus tömörségű kiszólással: „Én támadtam, ő védekezett.” Követendő példa lenne ez napjaink politikusai számára is. Persze a századelő magyar politikai élete nem volt mindig ennyire következetes. Deák Ferenc életműve, a kiegyezés, amely 1867-ben Magyarországot az instabil Habsburg-trónhoz láncolta, időzített bombaként ketyegett. A múltban megrekedt birodalom ellen több nagyhatalom és politikai érdekközösség végzett aknamunkát. Szabó Dezső tudta, Ausztria előbb-utóbb háborúba keveredik valamelyik szomszédállammal, amelybe belerántja Magyarországot is. Amitől félt, bekövetkezett, mégpedig olyan következménnyel, amelyre a legsötétebb jövőt sejtő elmék sem gondoltak. A magyarság borús egén egy komor név rajzolódott ki: Trianon. Szabó Dezső a háborús időkben is megőrizte nemzeti radikalizmusát, elkötelezettségét. Üdvözölte az őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot. Meglátása szerint ugyanis a vesztes háború, a társadalmi nyomor, a közélet kaotikus állapotának közepette óhatatlanul ki kellett pattannia a forradalom szikrájának, amely lángra gyújtja a lelkeket, új reményeket, lehetőségeket ígérve. A proletárdiktatúrával kezdetben azért rokonszenvezett, mert látta, hogy a magyar Vörös Hadsereg az egyetlen, amely fegyverrel védi az országot az intervenciós csapatok és a régi hatalmukat visszaszerezni szándékozó reakciós erők ellen. Később döbbent rá, hogy a proletárdiktatúra kialakulása nem magyar forradalom – nemzetidegen érdekek sajátították ki. Hátat fordított tehát a keleti (bolsevizmussal cimboráló) eszméknek és az ellenforradalmárok felé orientálódott, de itt kezdettől fogva nem érezte jól magát. Balsejtelme, miszerint a Horthy-rendszer politikai ténykedése sem szolgálja teljes mértékben a nemzet érdekeit (az ország gyors talpra állását, a regenerálódást), később beigazolódott. A mindenkori hatalom Szabó Dezső szellemi potenciálját és személyes karizmáját igyekezett saját politikájának szolgálatába állítani, ő azonban erre nem volt hajlandó. Amikor visszautasította a számára felkínált államtitkári bársonyszéket, magára vonta a királynélküli királyság vezető köreinek haragját: fokozatosan a perifériára szorították, a teljes elszigeteltségtől néhány tanítványának kitartása óvta meg. Így maradhatott meg a hatalom könyörtelen bírálójának. Politikai programja a magyarság fennmaradási esélyeinek látószögében alakult ki. Nem csatlakozott egyetlen párthoz vagy egyéb politikai csoportosuláshoz sem, volt lelkiereje a „demokrácia” szemfényvesztő pókerjátszmái fölé emelkedni. Nemzetben gondolkodott, nem politikai pártokban és izmusokban, követendő példaképet mutatva nem csak a korabeli, hanem a mai magyar politikusok számára is, a megcsonkított ország határának mindkét oldalán. Egyik, 1921-ben írt vezércikkében jelentette ki: „A politika ölte meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát.” Mindazoknak, akik zsidóellenességét hangoztatják, tudniuk kellene: ezt a magatartást nem valamiféle tébolyult bűnbakkeresés szándéka, hanem konkrét tények alakították ki nála. Mi több, példaértékűnek mondta a zsidó nép összetartását és túlélőképességét, amit a saját népéből fájóan hiányolt. A zsidó bűnöket nem abszolutizálta, sőt, kikelt a demagóg szószátyárok ellen, akik nevetséges és igaztalan vádjaikkal – mint a tiszaeszlári vérvád – elterelték a figyelmet az igazi veszélyforrásról, a zsidó nagytőkéről. Soha nem azonosult az útszéli hangvitelű irredentizmussal. Világosan látta, hogy az országot csak realitásokra épülő, következetes és felelősségteljes politika mentheti meg. Ebből kifolyólag nemzetiségétől függetlenül (beleértve a magyart is) szemben állt mindenkivel, akiben a magyar érdek ellenségét látta. Budapest visszafoglalása című cikkében írta: „Kis hátulgombolós nációk, félvad fajok bátran hoznak törvényeket saját fejlődésük védelmére, kiüldözik a veszélyes idegent, magukévá kobozzák a földet, minden téren merik biztosítani az érdekeiket, és ezer év nagyszerű teljesítménye után mi, akik nem tartozunk senkinek, és akiknek egész Európa tartozik, minden gazságot tűrve s gyáván nézve, hogy vágják el minden életerőnket, térden állva, remegve nyavalygunk az embertelen antant felé.” (Mit szólna ez az éleslátású személyiség a mai magyar közélethez, amely alig különbözik a korabelitől? Amikor a magyar politika újfent „remegve nyavalyog az embertelen antant felé”, amit most éppen Európai Uniónak neveznek, s mentalitásában, törekvéseiben ugyanazok a céljai, mint annak, amelyik a történelmi Magyarország sírját megásta? Túl sok történelmi példa bizonyítja, hogy „jóságos” nagyhatalom nem létezik. Mit mondana, hogyan fogalmazna Szabó Dezső, ha azt látná, hogy az anyaország társadalma arcul csapja és megtagadja az elszakított országrészek magyarjait, s hogy a „felelős” magyar kormány „hazafiasságra, országérdekekre” hivatkozva magyarokat magyarok ellen bujtogat? Mit szólna ahhoz, hogy a hivatalában lévő miniszter- elnök gátlástalanul hazudik és csal? Mit szólna, ha látná, hogy Budapest utcáin a rendőrség lövi a békés ünneplőket, a Horthy-korszakot idézve kardlapozik, és a Rákosi-érát felelevenítve hurcolja el az embereket?) Szabó Dezső egyébként előszeretettel élte a fővárosi írótársadalom szokásos életét. Sok pályatársához hasonlóan a nagy nyilvánosság előtt alkotott. Előbb a Centrál, majd a budai Philadelphia kávéház közönsége számára vált megszokott látvánnyá a szivarozó író, aki a gyorsírónak diktálja soron következő vezércikkét. Termékeny író volt, hosszabb terjedelmű művei (Az elsodort falu, Feltámadás Makucskán, Az egész látóhatár, Segítség stb.) mellett rengeteg újságcikket, tárcát, tanulmányt, esszét és kritikát írt. Elvei terhesek voltak a korabeli államvezetés számára, a kommunista Magyarország urai szemében pedig bűnökké nyilváníttattak. A „bűnök” büntetése pedig az elhallgat(tat)ás lett: a József Attilát kisajátítani és favorizálni igyekvő rezsim kultúrpolitikájában nem volt hely Szabó Dezső számára. Pedig az ő esetében a szélsőjobboldaliság, sőt, a fasizmus vádja merő koholmány, hiszen – mint jeleztem ¬– ő nem szegődött egyetlen párttá szerveződött politikai irányzathoz sem. Kezdettől fogva bírálta a Gömbös-kormány német orientáltságú politikáját, mert jól tudta és nem felejtette el, hogy a magyar–német „barátság” vezetett Trianonhoz, és prófétai ösztönnel előre érezte, ismét Németország fogja belerántani hazáját egy újabb tragédiába. Igaza lett, bár kétségtelen, hogy a történelem alakulása abban az időben kényszerpályára szorította a magyar külpolitikát – az elveszett területek legalább részleges visszacsatolásának esélyét nem szalaszthatta el egyetlen magyar kormány sem, amely hivatalában kívánt maradni. Ugyanakkor Szabó Dezső élesen kikelt a nyilas mozgalom ellen, kijelentve: a hungarista csőcselék minden megnyilvánulásában idegen a magyarság jellemétől; a nemzeti örökséget, hagyományokat bemocskoló, zsákmányra éhes fanatikusok, bűnözők, és őrültek bandájának tekintette Szálasi Ferenc „testvéreit”. Emiatt „természetesen” rengeteg kellemetlenségben, atrocitásban volt része. Személyes sorsa egybeforrt a nemzetével. 1944 zord telén, amikor a német és az orosz megszálló hordák egymást marcangolva dúlták az országot, rommá lőtték a fővárost, a fizikai állapotában legyengült Szabó Dezső egy budapesti bérház pincéjében egyre kevésbé tudott ellenállni az egyszerre támadó veszedelmeknek: a hidegnek, az éhségnek, a betegségnek és a kétségbeesésnek. Szeretett városa romokban hevert, szeretett nemzete ezer sebtől vérzett, és a korábban megcsonkított ország maradéka is elveszni látszott. Az író lázas vízióiban a tatárjárás és a törökdúlás kora sejlett fel, amit a minden eddiginél súlyosabb katasztrófa tudata váltott ki. Mindezek ellenére Szabó Dezső halála percéig hitte, hogy a magyarság fennmarad, mert Isten kemény próbára teszi ugyan, de soha nem hagyja el a népét. Ez a nyughatatlan lélek abban a pincében távozott az élők sorából, de nem nyomtalanul: ránk hagyta világító szellemi örökségét, amelynek örök időkig érvényes üzenete nem más, minthogy minden magyar felelős minden magyarért. Lengyel János

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.