Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Farkas utcai gimnáziumban végezte, ezután a Debreceni Gazdasági Akadémia, majd a párizsi Sorbonne következett. Hazatérése után kemény munkával gazdálkodni kezdett birtokain, pontosabban egy részükön, ami a román földreform után megmaradt.
A vesztes háború és az ország földarabolásának következményeként, az erdélyi magyarság jóformán minden intézményét elveszítette, s több mint kétszázezer magyarnak a trianoni anyaországba költözésével, emberanyagban is óriási veszteséget szenvedett.
Wass Albert első kötete, a Virágtemetés, 1928-ban jelent meg Kolozsvárott. Sem ez, sem következő verseskötete, az 1930-ban kiadott Fenyő a hegyteton, nem keltett különösebb irodalmi szenzációt, s csupán sejteni engedte, hogy sokkal többről van szó, mint egy unatkozó fiatal arisztokrata próbálkozásai. A következő lépés egy szavalókórusra írt színmű volt, A temető megindul (Marosvásárhely, 1932), utána három évig nem jelentkezett újabb könyvvel. Azok közül, akik kezdettől fogva rokonszenvvel figyelték Wass Albert pályakezdését, többen már arra gyanakodtak, hogy feladta írói terveit. Nem tudhattak vívódásairól, útkereséséről, önmarcangolásáról, arról, hogy ez a feltünően szép arcú, csöndes fiatalember, ott, a Mezőség sáros dombjai között, a hallgatás évei alatt komoly, érett íróvá forrotta ki magát. És akkor az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, 1935-ben megjelent a Farkasverem, amely máról holnapra országosan ismertté tette a nevét irodalmi körökben.
Az író életében ismét huzamosabb hallgatás következett, hosszabb mint a Farkasverem előtti korszak. Írásai megjelentek ugyan erdélyi magyar lapokban és folyóíratokban, de a következo könyvére 1940-ig kellett várni. Ekkor jelent megy Budapesten a Csaba, s az ífjú szerző megkapta a kor legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Baumgarten-díjat.
1940 ősze, Észak-Erdély hazatérése fordulópontot jelentett mind személyes életében, mind írói pályájában. Elsőként a Jönnek! című riportregény jelent meg Erdély felszabadulásáról, ezt követte 1941-ben a Mire a fák megnőnek. Ebben az időszakban lelkesedése, munkakedve szinte nem ismert határokat. 1942-ben négy könyve jelent meg: A titokzatos őzbak című novelláskötet, a Vérben és viharban és az Egyedül a világ ellen című regények, valamint egy mesegyűjtemény, a Tavak könyve. 1943-ban adták ki a Mire a fák megnőnek folytatását, a Kastély árnyékában-t. 1944 karácsonyára a Budapesti Nemzeti Színház műsorra tuzte Tavaszi szél című színművét, azonban az előadás elmaradt. Ebben az időben magyar honvédegyenruhát viselt, s ahogy az ellenség közeledett, úgy egyre inkább - saját kifejezésévvel élve - "hátrafelé harcolt".
1945 húsvétján átlépte Magyarország nyugati határát is és ezzel emigráns író lett.
Ez a tény 1945-tol 1989-ig kizárta őt a Magyarországon számot tartott írók közül (Erdélyről nem is beszélve) s megfosztotta a honi publikálás lehetőségeitől. Negyvennégy esztendeig megbocsáthatatlan véteknek számított, hogy ő nem várta a szovjet csapatokat, hanem katonaként harcolt ellenük, s előlük menekülve hagyta el az országot, mert nem hitte, hogy a marxi-lenini eszmék jelentik a boldogulást a magyar nép számára. Wass Albert, ez a földönfutóvá tett erdélyi gróf, ez a bűvös szavú író, az emigráció első pillanatától kezdve Erdély s az ottani magyarság első számú szószólója volt. Egyszerűen "nem tud" - és nem is akar - másról írni, mint Erdélyről. Minden regénye, minden novellája, minden mondata, minden sora Erdélyről mesél. Erdélyért szól, Erdéllyel kapcsolatos, Erdélyben játszódik, de ha éppenséggel amerikai környezetbe helyezi a cselekményt, egy-két mondat után egyértelmű, hogy ismét "helyben vagyunk", hiszen a téma, az örök, az egyedüli, a mindenek feletti téma újra és megint és mindig és örökké Erdély. Nincs még egy írónk - légyen bármelyik magyar tájegység szülöttje - aki erősebben kötődött volna szülőföldjéhez, többet írt volna róla, mint Wass Albert Erdélyről.
Menekültéletét 1945 tavaszának végén, a bajorországi Blaibach falu feletti erdőben kezdte, ahol egy parasztgazda padlásszobájában húzta meg magát.
Első, külföldön megjelent könyve az 1946-ban kiadott Adjátok vissza a hegyeimet! volt, ami röviddel a megjelenés után, az emigrációs irodalom nagy könyvsikerének bizonyult, 1949-ben németül, 1953-ban spanyolul, 1972-ben angolul is napvilágot látott. Ezt követte - ugyancsak 1946-ban - az Erdők könyve, 1947-ben a Rézkígyó és a Te és a világ, aztán 1948-ban, két verseskötet: A láthatatlan lobogó és a ma már legnagyobb könyvészeti ritkaságnak számító 200 számozott példányban megjelent Százéves dal az ismeretlen bújdosóról. Ugyanebben az évben adták ki a hosszabb regényét, az Elvész a nyom címűt (ennek német és holland fordítása is nagy sikert aratott), majd 1949-ben a Tizenhárom almafát. 1950-ben jelent meg az Ember az országút szélén, s ez volt Európában írott utolsó könyve.
Amerikába érkezve - ekkor még egyetlen szót sem tudott angolul - egy Ohio-i farmon lett tiszttartó és béres egy személyben: szántott, kaszált, fejt hajnaltól késő estig.
A cselédsorból úgy szabadult, hogy öt gazdája - Wass Albert szemszögéből nézve: szerencsére - összeveszett, a birtokot elárverezték, az író pedig (ismerettség révén) a Florida Military Academy nevű katonaiskolába került mértan- és algebratanárnak. 1957-ben meghívták egyetemi tanárnak a University of Florida-ra, ahol nyugdíjba vonulásáig német és francia nyelvet, valamint európai irodalmat és történelmet adott elő amerikai diákoknak.  1952-ben jelent meg legnagyobb és utolérhetetlen remekműve, A funtineli boszorkány. A regény a legnagyobb magyar regények egyike, a túlcsorduló hazaszeretet és a marcangoló honvágy monumentális regénye. Tájleírásainál megragadóbbat magyar író még nem alkotott, meseszövése varázslatos, nyelvezete páratlan. A regény - mely bevallottan az író legkedvesebb műve volt - az emigrációban több kiadást is megért és német fordításban is megjelent. Nucának, Funtinel boszorkányának elsöprő sikerű története után Wass Albert 1954-ben jelentkezett újra az Antikrisztus és a pásztorok című regényével, amit 1957-ben a Magukrahagyottak, 1964-ben Az átoksori kísértetek, 1965-ben pedig a Tizenhárom almafa folytatása, az Elvásik a veres csillag követett. Közben 1963-ban megalapította az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, az Erdéllyel kapcsolatos igazságok elsősorban idegen nyelvű terjesztése érdekében. 1964-tol kezdődően 19 magyar és 43 angol nyelvű könyvet adott ki, utóbbiakat ingyenes szétosztásra amerikai egyetemi és közkönyvtárak, kutatóintézetek és befolyásos politikusok számára.
Mindez a tevékenysége nem maradt visszhang nélkül román oldalról. 1979-ben hírlapi hajszát indítottak ellene; Románia kiadatását kérte és Amerikában élő ügynökei azt terjesztették, hogy 1940-ben, "amikor a magyar hordák rátörtek a békés román lakosságra", az író "utasításokat adott vérfürdők rendezésére", amiért a háború után a román népbíróság halálra ítélte, s átvette volna, hogy az ítéletet végrehajthassák. Bizonyítékokkal nem tudtak szolgálni, így az ügyet az amerikai hatóságok lezárták. Bérgyilkosok több esetben is megpróbáltak végezni Wass Albert életével, de mindig sikerült megúsznia ép bőrrel.
1971-ben novelláskötettel örvendeztette meg olvasóit, Valaki tévedett címmel.
Ezt követte 1975-ben a kárpát-medencei magyar históriába ágyazott két kötetes családregény, a Kard és kasza első része, egy évvel késobb pedig ennek második kötete. 1977-ben jelent meg a Halálos köd Holtember partján címu, a floridai mocsarakban, őserdőkben játszódó kalandregény. Az eredeti, nagy sikert elért angol változat a könnyebb műfajt kedvelő amerikai olvasók tudatába csempészte be szinte észrevétlenűl az igazságot - természetesen Erdélyről. 1985-ben került az emigrációs könyvpiacra a Hagyaték, majd 1989 nyarán a Költő és a macska című novelláskönyv.

Dunai Ákos (1989)

Gróf Czegei Wass Albert 1998 február 17-én, floridai lakásában saját kézzel véget vetett életének.