Első verseskötete (Fagyöngyök, 1918) a Nyugat első nemzedékén nevelkedett, vívódó, magányos költőre vall. Az 1918 után Végvári álnéven megjelent köteteiben (Mindhalálig, 1918; Végvári versek, 1918-21) a kissebségre szorult erdélyi magyarságot buzdította kitartásra, a szülőföldön maradásra szólít föl. A régebbi és új verseiből összegyűjtött A műhelyből (1924) c. kötet darabjai már költői alkata és a kényszerűen vállalt szerep összeférhetetlenségéről panaszkodik. Betegségekkel küszködve a vallásban keresett menedéket. Istenes verseit a Kenyér helyett (1932) c. kötetben adta ki. A 30-as évek második felére a transzilván szellem kiemelkedő képviselőjévé vált. Költői és emberi programját a Romon virág (1935) c. kötet Ahogy lehet c. versében fogalmazza meg: az erdélyi hagyományokhoz való ragaszkodásra tanított, s akkoriban sokan vallották ezt magukénak. Áprily Lajos és Tompa László mellett a "helikoni triász" tagjaként az erdélyi magyar irodalom egyik vezető költője. A fasizmus térhódításának hatására lírájában erősödik a humanista, antifasiszta vonulat.

Istenes verseiben hit és hitetlenség ütközik, istenkeresés és hitvallás együtt szólal meg. Legismertebb vallásos/istenes versei: Templom és iskola, Pilátus, Az óriás (melyben Luthernek állít emléket), Kegyelem, A fordító (Károli Gáspár emlékének), Kenyér helyett, Elkéstetek, János evangéliuma, Békesség Istentől!
A kolozsvári Házsongárdi temető lutheránus részébe temették, sírfelirata az idézet: "Egy lángot adok, ápold, add tovább..."


Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.