Kevesen tudnak a falu létezéséről. Művészettörténészek általában igen. A román kori templom miatt. Néha azonban mások is. Talán, mert valaha erre vitt az útjuk Lácára, Csékére, Monyhára, Ricsére. Vagy itt kaptak fagyit. Pofont. Defektet.

Ó, igen. A templom. A román kori. Főképp csöndes. És békés. Biztonságot ad. Itt elhiszem, hogy az Isten jóságos. Hogy nem a bosszúállásra utazik. Itt tudok imádkozni. Szüleim itt házasodtak. Szép. Így, nekem. A templom is. Regéi is. Oklevelek szerint már a tizenkettedik században állt. Mondják, a johanniták építették. Vagy egy olasz lovag, kolostori életet választó leányának. De azt is, hogy a nagykövesdi várúr emeltette, síremléknek, miután megölette közembertől megesett leányát és annak gyermekét, s itt temettette el őket. Beszéli a falu, hogy alagutak vannak a karcsai templom és a kövesdi vár között. Nekem mégis a tündéres a legkedvesebb. Hogy a templomot a tóban lakó tündérek építették. Tompa megírta. Hosszan. „Vándor! Bodrogközön megállj, / A csendes Karcsa partinál, / Hol vándor eszterágok / Lármás seregbe gyűlnek, / És hablakó buvárok, / Örvény ölébe tünnek. / Hol a sirály habokra csap, / – Gyorsan, miként a gondolat – // Midőn halászni megy: / Ott látsz álmélkodással egy / Veres márványból alkotott / Régi templomot. / Falán száz domború alak / Mesés csoportja látható, / Imitt egy haltestű leány, / Amott egy emberarczú ló; // Itt sárkány, pikkelyes csoda, / s általcserélt tagu alak, / Ott, ábrák és jegyiratok / Által borítván a falak. Hogy a csodás templom miként / Vevé eredetét? / Ki a templom körűl lakik, / Kérdezd meg a regét.”

Karcsa nekem mégsem csak ez. Sokkal több ez.

Szerettem a tollfosztásokat a meggyfa alatt. Sokan összegyűltek ilyenkor, asszonyok, nagyanyám testvérei, öt lány, a Csendi-jányok, akik egyébként a keresztségben Korsoveczkiek, de csak apjuk ragadványneve után ismerték őket a faluban, nekem nénjék, s szomszédok is, sokan, csak fehércselédek, én köztük a gyerek, s álmélkodva hallgattam, ahogyan mesélték a régi történeteket, viccelődtek egymással, beszélték ki a férfiakat – amúgy asszonyosan. A kezük közben járt, mint a motolla – kikapták a karámból a kacsát, libát, fejét a hónuk alá szorították, s gatyára vetkőztették az állatokat. Szállt a pihe és a toll, csupa pöhöly volt mindenki, tüsszentettem nagyokat én is, csiklandozta orrunkat a nyári hóesés. Kis- és nagypárna, paplan lett a tollból, pehelyből – nagyanyám saját kezével varrta a tokokat, rakta meg, csinálta valamennyi unokájának a stafírungot. Ma is az ő kezemunkáján hajtom álomra a fejem.

A biharmosi utca. A régi cselédsor. Ott lakunk. Az utca végén a régi uradalom. Dédnagyanyám szakácsnő volt ott, Bogátinál, az uraság intézőjénél. Amikor főzök, s még japán barátunk, Yuji is azt mondja, hogy valóban jól főzök, azzal hencegek magamnak, hogy dédnagyanyám vére, ami ugye nem válik vízzé, s nagyanyám szeretete, amivel főzni tanított teszik, hogy a konyhában az vagyok, aki. Csak grízes lángost nem tudok sütni. Még mindig nem.

Ó, a szombati esketések. Édesanyám az anyakönyvvezető, én a műsor. Sokat szavaltam ceremóniákon. Húszévesen is. Akkor volt a legjobb – már értettem. „A csókod festi kékre az eget, / szemed színétől zöldülnek a fák. / Nélküled üres minden képkeret / és világtalan az egész világ.” Ma sem tudom, melyikünk izgult jobban, ő vagy én, amikor a kanyarban feltűnt a násznép, élén a menyasszonnyal, vőféllyel.

Gátszög. Óré. Lapos. Téglácska. Biharom. Szőlőhomok. Ócskafalu. Galambhomoka. Másoknak furcsa nevek. Nekem Karcsa, a falum részei.

A ragadványnevek. És a csúfok. Haminász nekem is Haminász, mióta az eszemet tudom. A rendes nevét, na, azt nem. De hiába is kérdezősködne bárki a Rákóczi utcai kocsma felől. Ha azonban Kerti Sanyi bácsi kocsmáját keresi – bárki útbaigazítja.

Az erdő. Tavasszal ibolyaszőnyeg. Sohasem volt elég nagy a markom, hogy elegendő ibolyát szedjek. Télen combtőig a szűz hóban, csúszkálás a Nagydombon. Szalmával tömtük ki a nejlonzsákot, s azzal szánkáztunk lefelé a dombról. Praktikus volt: ha neki is mentünk a fának, csak csontunk tört, a szánkó nem.

A fenyves a tóparton. Hatalmas fenyők. Hatalmas bulik. Karcsapartik. Közös főzések, evés-ivás, hajnalig tartó beszélgetések. Egymásra találás.

A tó. A Karcsa. Ami egykor folyó volt, s hajóztak rajta. Mi már csak csónakázunk. Nekem: víziszony. Is. Úsznisohamegnemtanulás. A parton az első férfitekintetek. Leégés – gyakran mindenhogy. Éjszakai és hajnali horgászatok. Rákfogás. Vagy ha se nem rák, se nem hal, akkor olvasás, olvasás.

Helyek, amikhez kapcsolódik valami. Egy arc, egy hang, egy illat. Egy mondat. Egy találkozás. Egy érintés. Egy mosoly. Helyek, ahová nem jutottam el. Még. A gyöngyvirágos tölgyes. Vagy a nevét formájáról kapó Punci-tó.

Ez Karcsa. Az ezeréves. A bodrogközi. Nekem.

Fodor Tünde

Átvett újraközlés | Forrás: Spanyolnátha
Megjelent a művészeti folyóirat 2008-as őszi számában, az „Európa kulturális főhálójában” projekt részeként

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.