- Amikor honlapját böngésztem, kerestem a Thököly-Klub legfrissebb programjait, de nem találtam semmit. Miért?

- Ez egy hosszabb történet. Kicsit hasonló helyzetbe kerültem most, mint hosszú évekkel ezelőtt a budai várban lévő Hunyadi-Klubbal. Saját erőből, saját kétkezi munkával kialakítottunk egy valóban otthonos és sokak számára fontossá váló Klubot. Nekem is nagyon ínyemre volt ez a felkérés, hiszen „egyetemi színpad-mániás” voltam és vagyok is.  Az volt a lényege, hogy a rock-tól a művészettörténetig mindent megtalálhattak az érdeklődők. Meggyőződésem, hogy csak kultúrával lehet felemelni az embereket. Büszkén mondhatom, hogy a már 7-8. éves klub minőséggé nőtte ki magát. Nemcsak a Tolcsvay-Trió lépett itt fel, hanem más személyiségek – például újságírók, néprajz-kutatók, természetgyógyászok – is rendszeresen részt vettek a Klub műsorában, méghozzá maximális önállóságot kapva. Ők szerkesztették az adott este programját, ők hívták a vendégeiket, ők vezették a beszélgetéseket is. Kiegyensúlyozott értékrendű klubként működtünk, erősen a magyar kultúráért. Azonban vannak olyan emberek, akik szemében a hazaszeretet és a politika összefügg, illetve szétválaszthatatlan... Szerintem ez nem így van. Két külön fogalomról van szó. Most úgy néz ki, hogy a házigazdának, a pártsemleges kultúra nem kellene. Én azonban, ugyanarra a hangmagasságra vagyok hangolva, amióta zenélek. Nem tudok már megváltozni, nem is akarok. Ezért a Thököly-Klub jelenleg nem működik. Azért fogalmaztam így, hogy „jelenleg”, mert azért én még bizakodom abban, hogy jövő év elejétől újraindíthatjuk!

- Akkor azok, akik Tolcsvay Bélát, Tolcsvay-Triót szeretnének hallgatni, hol tehetik ezt meg jelenleg?

- Agárdon a Nádas étteremben nemrégiben elindult egy új Tolcsvay-Klub, ott is rendszeresen fellépünk majd a Tolcsvay Trióval. Legközelebb december 15-én este hat órától, amikor a muzsika mellett levetítünk egy, a Gyimesekről szóló filmet is. Az irántunk érdeklődők a www.tolcsvaybela.hu oldalon megtalálhatják a fellépések idejét, helyét is. Akár a Tolcsvay-Trió, akár jómagam szívesen elmegyünk mindenhová, ahová meghívnak. És mint említettem, még reménykedem abban, hogy a budapesti Thököly-Klub is újjáéled. A nemzeti könyvesboltokban, és a koncertjeinken, fellépéseinken kaphatóak a Tolcsvay-Trió lemezei, ezek segítségével pedig otthonába is hazaviheti a muzsikánkat, aki szeretné.

- Milyen az élete egy hatvanéves magyar zenésznek?

- Aki a magyar kultúra szolgálatába állt, az nem mindennapi feladatra vállalkozott. Mostanra már sok mindent kezdek megérteni. Emlékszem, amikor a hetvenes évek közepén külföldön jártunk, többször megkérdezték tőlünk, hogy mi a foglalkozásunk? Hiába mondtuk, hogy zenészek, énekesek, zeneszerzők vagyunk, mindenki tovább kérdezősködött, hogy jó, jó, de mi a polgári foglalkozásunk, miből élünk. Olyan időket élünk, amikor nem dőzsölnek a múzsák. Mostanra eljutottunk oda, hogy a művészetből – nemcsak a zenére gondolok, hanem minden művészetet ide sorolok – már egyre kevesebben tudnak élni, ha csupa nagybetűvel akarjuk írni az életet. Félreértés ne essék, nem kívánok panaszkodni, mert én még mindig ebből élek. Szerencsés ember vagyok, mert én még mindig muzsikálhatok.

- Miért van, miért lehet ez így?

- Én a zenészekről tudok szólni. Ma, a show-business világát éljük. Végül is, ha jobban meggondoljuk, itt nincs is benne hazugság. Hiszen a show-business magyarra fordítva, mutatványos üzletet jelent. Én azonban már régen nem tekintem magam a show-business részének, és annak működtetői engem sem tekintenek annak. Az a műfaj, amit én játszom, nem sorolható közéjük.

- Úgy fogalmazott, hogy „már nem tekinti magát a show-business részének”. Ezek szerint valamikor a része volt Ön is?

- Igen. Amikor az öttagú Tolcsvay-együttes 1970-73-ig járta az országot-világot, na meg a KITT-Egylet. Akkor mi ugyanúgy az akkori show-business részei voltunk, mint a mai fiatal zenészek. Ám azt sietve hozzá kell tennem, hogy ekkora különbség még nem volt a „mutatványos üzlet” és a minőség felé igyekvők között, mint ma van. Én is tudom, hogyan kell délután három és hat között megírni egy „olyan nótát”, amelyre majd csápolnak a hallgatók, és amit könnyen lehet eladni. Ma már azt látom, hogy a mai fiataloknak – és most nem csak a művészekre gondolok, hanem az összes fiatalra – sokkal nehezebb. A mai fiataloknak ugyanis nincsenek korlátaik, ami szerintem részben baj. Korlátok nélkül sokkal nehezebb a világ, a korlátokba ugyanis fogódzkodni is lehet! A mai – korlátok nélküli – világ, igen komoly próbatételek elé állítja a fiatalokat. Olyan próbák elé, melybe lelkek szakadnak bele, emberek hasonlanak meg. Manapság a lelkeket gyógyítani kell, mert ez a világ, a lelkeket betegíti meg. HA eltűnik a Kultúra, akkor megszűnik a hely szellemisége. Ha ez megtörténne, akkor maga az élet kerülne bajba. Az emberi élet. De ez nem mehet így sokáig. Biztos vagyok benne! Ebből persze az is következik, hogy előbb vagy utóbb megtisztulásnak kell bekövetkeznie!

- Zenei ténykedésében fordulat következett be a kilencvenes évek elejétől kezdve. Minek volt köszönhető a változás? Annak, amiről az előbb beszélt?

- Alapvetően igen. Ha nagyon röviden akarnék válaszolni, akkor annyit mondanék, hogy az ember nem kerülheti el a sorsát. Ez azt jelenti, hogy ha az embernek megadatik, hogy Latinovits Zoltánnal és sok más tehetséges művésszel léphetet fel egy színpadon, akkor életre szóló példát kapott a művészet iránti alázatból. Attól fogva még jobban tudja, hogy nem adhatja lejjebb, mert különben meghasonult állapot következik, amelybe bele is lehet pusztulni. Ez nem vicc, nem túlzás, hanem halálosan komoly. Emellett a változásban nagy szerepe van a hitnek is. Hitem egyben a fogódzkodóm is, hitemnek köszönhetően tisztábban látom a világot. Hit nélkül nem megy semmi! Rá kellett jönnöm arra, hogy nem lehet másképpen zenélnem, dalaimmal nem mondhatok mást, csak ami kikívánkozik. Ez persze nem ment egyik pillanatról a másikra, ehhez megjártam a magam poklát én is. Miután abból Isten és a barátaim segítségével sikerült felállnom, biztosabban járom az utamat... A magyar kultúra védése, hirdetése, az egyetlen dolgom. Nem szélmalomharc! Csak azt szeretnének belőle csinálni – de nem hagyjuk! Kemények lettünk, mint a gyémánt!!

- Ha most, a hatvanadik születésnapján visszatekint, mi nevezne meg élete fő művének?

- Lehet, hogy a Tolcsvay Trilógia lesz az, de még majd elválik. A kilencvenes évek termése, és egyáltalán nem trilógiának indult. Már 1974-től rendszeresen jártam ki Erdélybe, azon belül is főként a Gyimesekbe. Ezek az utak megerősítettek abban, ami már amúgy is érlelődött bennem. Az a csodálatosan egyszerű, ősi, archaikus világ, ami ott fogadott, teljesen magával ragadott. Az ősi, magyar mitológián keresztül sok mindent megismertem. Később pedig már tudatosan kerestem és kutattam is az újat, azaz a régit. Az ősi alapok megismerése, és a mai élet silányabb része közötti feszültséget – ha az a művészt személyesen is mélyen érinti, akkor – egy művész embernek ki kell írnia magából. Ez valódi katarzis, ha az ember igazán megéli.  Tulajdonképpen erről, ezekről szól a Napfényfia, mely 1991-92-ben született és a későbbi trilógia első része lett.

- És a folytatás? A Rijjadóleány, meg a Csillaglánc?

- A Rijjadóleány akkor született, amikor rájöttünk, hogy nem történt rendszerváltás. Nem láttam más kiutat, csak a régi, magyar mitológiai alakokhoz fordulni. Tündér Ilonához szóltam – merthogy ő maga a Rijjadóleány – és arra kértem Őt és népét, hogy jöjjenek vissza az Aranykertbe és állítsák helyre az öntudatát, önbecsülését ennek a nemzetnek! Páratlan élmények értek. Megtapasztaltam, hogy ha JÓ helyen, JÓ időben a JÓ-ért szólunk, akkor megsegít bennünket a Magyarok Istene! Végérvényes lett számomra, hogy többé nem térhetek le arról a zenei útról, amelyen a Napfényfiával elindultam! A harmadik rész, a Csillaglánc, kilép a Kárpát-medencéből, az elemekhez fordul és azok bocsánatát kérve szól, féltve az egész emberiség jövőjét.                                                        Azt is el szerettem volna mondani ebben a három részes műben, hogy igenis van magyar jövő. Mi egy kitüntetett helyen élünk, amit meg kell becsülnünk, de amire büszkék is lehetünk! Egyfajta belső ellenállással, lelki- és kulturális megújulással kell élnünk. A „Szép szerelmem Magyarország”, mint trilógia végül 2000-ben jelent meg három CD-n. Bemutatójára máig emlékszem. Az Operaház Székely Bertalan termében volt, és a világhírű akadémikus professzor, Balogh János mondott bemutató-beszédet. A zenemű történetét és a mondanivalóját – mely a magyar sorsról szól – az indiánok sorsával állította párhuzamba. És bizony rá kellett jönnöm arra, hogy ez így is van. Látva rengeteg külföldi zenekar plakátját, na meg a rengeteg külföldi feliratot, magam is indiánnak érzem magam a saját hazámban. Afféle kárpát-medencei indián vagyok.

- Dolgozik most valamin?

- Igen! Ha egyszer a gitár az ember kezébe kerül, nehéz leállítani az ujját. Többféle témán dolgozom egyszerre. Szeretnék írni valamit a gyermekeknek. Valami olyat, ami a gyermekeknek szól ugyan, de a felnőtteket is megszólítja. Az ÉLET RENDJÉRŐL kellene szólnia. Ismét a magyar mitológiát szeretném majd segítségül hívni.

- Beszéljünk egy kicsit másról is, hiszen nemcsak a zenei, de a magánéletében is komoly, mások szemében esetleg drasztikusnak tűnő változások mentek végbe. Például itt hagyta a fővárost és elköltözött egy kicsiny, Fejér megyei községbe. Mesélne ennek okairól?

- Mielőtt elköltöztünk, feleségemmel a hetedik kerületben laktunk. Egy nyugdíjas barátunk Velencei-tónál lévő házába jártunk le olykor hétvégeken. Egyszer csak feltűnt, hogy mennyire várjuk mindketten a péntek délutánt, amikor mehettünk ki a városból. Szép lassan ráébredtünk arra, hogy a város – ha túlnő egy bizonyos méreten – rákos sejtté válik. Ráadásul megtévesztő az egész, mert ugye mindenhonnan azt sugallják, hogy élj a városban, mert itt minden elérhető, itt minden közel van, itt minden megtalálható, ami szükséges. Miközben ennek éppen az ellenkezőjét látom. Ami igazán fontos – az emberi kapcsolatok, a szeretet, és a természetben való élet –, azt egyre kevésbé a városban találhatja meg az ember. Így jött az elhatározás, hogy elköltözzünk. Ma már verem a fejem a falba, hogy miért nem léptem meg ezt tíz, vagy akár harminc évvel korábban. Minden tekintetben jobb az élet vidéken, mint Budapesten, én így érzem.

- Lakóhelyén, Pázmándon Ön végül is micsoda? Sztár, Művész Úr vagy Béla bácsi?

- Büszkén mondhatom, hogy olyan „sztár” sohasem voltam. Van, aki Béla Bácsit mond, van, aki Művész Urat. Mindegy az, de érzem, hogy tisztelnek és szeretnek. Ugyanúgy ahogy én Őket. Eleinte nem akartak hinni a szemüknek. Meglepődtek, hogy önellátásra rendezkedtünk be, és magunk termeljük az élelmünk nagy részét. A kezdeti csodálkozás azonban hála Istennek hamar elmúlt, úgy érzem, mostanra sikerül beilleszkednünk a falu életébe. Részt veszünk a helyi programokban, nemrégiben például kosarat tanultam fonni. A kétkezi munka, az együtt végzett közös tevékenységek összetartják az embereket. Büszke vagyok arra, hogy ma már bennünket is hívnak szüretelni.

- Hatvanéves lett. Beszélgetésünk végén árulja el: boldog ember?

- Igen! Az emberek szeretete, a sok jó szó, amit kapok, életben tart. A szeretet – na meg a muzsika – konzervál, megtart, és boldoggá is tesz engem!

                                                        Kovács Attila

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.