A rendi időkben a Habsburgok ellen lázadó négy északkeleti megye egyikéből, Ungból Csehszlovákia megalakításakor szülőfaluja, Nagykapos Szlovákiának jutott. (Ettől keletre, Ruszinszkóban a cseh és a ruszin lett a hivatalos nyelv.) A legmagyarabb szellemű cipszer városkában, Késmárkon járt német gimnáziumba, s 1938-ban a Felvidékkel, Kassával együtt Magyarországhoz visszatért Ungváron tette le a magyar érettségit. Budapest ostromakor civilként esett orosz fogságba, a hírhedt foksányi táborból megszökött, majd titkári posztot kapott a csehszlovák–magyar lakosságcsere kormánybiztosánál. Pozsonyba delegálták a magyarok teljes jogfosztottsága idején, aztán politikai okokból visszahívták, és Párizsba disszidált. 1951-től 1983-ig Ambrus Márton néven a Szabad Európa kommentátora volt, 1992-ben független közíróként haza települt.

A térség benső titkait jól ismerő Kun Miklós nem véletlenül jegyzi meg, hogy ha legközelebb Ungvár felé vetődik, magával viszi útikönyvként Skultéty „igen fontos tanúvallomását”.

Benes, a nagy likvidátor is megjelenik könyve lapjain; meglepő, hogy a csehszlovák elnök Kárpátaljáról milyen könnyű szívvel mondott le már 1940-ben, cserébe már akkor a felvidéki magyarok kitelepítését kérte Sztálintól. A „csehszlovák” történelmi tudatból hiányzik ez a táj, amely igazi kurucfészek volt, s magyar–ruszin–zsidó szellemisége idegen volt az oda meggazdagodni küldött cseh legionáriusoknak. A trianoni ajándékot 1944-től tovább lízingelő Molotov szovjet külügyér kommentárja pedig már a kelet-európai történethamisítások iskolapéldája: „Kárpáton túli Ukrajnát már a 9. században elszakították igazi hazájától, amikor a magyar arisztokrácia és kapitalista (sic!) uralma alá került.” A mai ukrán hatalom is szereti ezt a molotovi nyelvezetet, még ha a hivatalos elnevezés már a szovjet időkben is groteszk helyzetekhez vezetett, például „amikor a debreceni ifjúság arról számolt be, hogy Nyíregyházáról elvtársak jártak »kárpátontúl«, pedig csak egy alföldi Tisza-hídon utaztak át”.

Az egymilliós népességű Kárpátalja lakóinak mintegy ötöde magyar anyanyelvű, s ehhez hozzávehetjük azoknak az őslakos ruszinoknak a tízezreit, akik tudnak magyarul. Számukra a vegyes – magyar–ruszin – házasságok általában a szovjet világgal szembeni elhatárolódást jelentették – olvashatjuk a szerző egy 1980-ban, Zürichben tartott előadásában. Mit is hozott számukra a birodalom? Távoli szláv jövevények – vosztocsnyikok – tömegét, az ateis­ta materializmus lidércnyomását s a vallás halálra ítélését, amelyet merő lustaságból elfelejtettek végrehajtani, vörös csillagos emlékműveket, Lenin-szobrokat és bizánci képmutatást. A háború után Skultéty először 1988-ban léphetett ifjúkora még lerobbantságában is az Osztrák–Magyar Monarchiát idéző színterére, hogy a rossz hírek után a leverő valósággal találkozzon. Ukrajna 1991. évi függetlenné válásával – ez 1920 óta az ötödik kényszerű országváltása Kárpátalja lakóinak –, a munkahelyek elvesztésével, a pénz elértéktelenedésével, a szovjet időket is meghaladó korrupcióval s végül „a Kárpátokon túlról átcsapó ukrán nacionalizmus új hullámával” kellett szembesülnie.

Hogy van-e remény? Az író optimista, s mint hívei mondják róla, az „egyszemélyes maffia” megtestesítője és a szerelmes földrajz művelője Kárpátalján. Bár, mint régi szabad európás, tudja azt is, hogy az elszakított területek feletti fájdalmunk a világot éppúgy hidegen hagyja, mint Koszovó, Karabah vagy Abházia őslakóinak sorsa.

Tamáska Péter

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.