Akárcsak Petőfi vagy Arany, ő is a társadalom mélyrétegeiből emelkedett fel, csak útja szomorúbb, nyomasztóbb volt, mint társaié. Apja önpusztító, magát korán halálba ivó, részeges csizmadia volt, anyja is hamar halt meg. Az árva fiút nagyszülei tartják, verik, agyondolgoztatják. Csak tizenöt éves korában tud szabadulni a szörnyű otthontól. Tanulni akar, de magát kell eltartania, hogy tanulhasson. Szolgadiák lesz Sárospatakon: kiszolgálja a módos diákokat, jogász szeretne lenni, de ehhez nem elegendő anyagi alap a megalázó szolgalét. Gyorsabb és biztosabb kenyeret jelent, ha papnak megy. Így érthető, hogy a szabad szellemű, háborgó lelkű fiatalember, aki mindig tele van kétellyel, és igazán soha életében nem tudott vallásos lenni, kálvinista lelkészként éli le életét. De csak huszonkilenc éves korában dönti el, hogy mégis pap lesz, addig megpróbálja házitanítóskodásból tengetni az életét, végül is nem talál más megoldást a biztonságos megélhetésre, mint amit egyháza kínál. Ettől kezdve ötvenegy éves korában bekövetkezett haláláig különböző falvak református papja.

Mire a papi hivatás mellett dönt, már országos hírű költő. Őt is megigézi a népdalok szépsége, természetessége, formai tisztasága, elragadják a regék és mondák. Ezeket tekinti példáknak és mércéknek a maga költészete számára. De ízlése közel áll a reformkor lírai hangvételű almanachlírájához. Úgy lép a költészet színterére, hogy az érzelmes almanachlíra csiszoltságát egyesíti a népi hangvétellel és a népregei témavilággal. Fellépését irodalmi siker követte. Összebarátkozott Petőfivel, politikai véleményeik is hasonlóak voltak. A már ismert költőnek számító Tompa ugyanúgy népi ihletésű és hangvételű elbeszélő költeményt ír az akadémiai pályázatra, akárcsak Arany János, de Tompa Szuhay Mátyása csak második lehet Arany Toldija mögött.

Petőfi és Arany mégis magukkal egyenrangúként veszik tudomásul Tompát. A falusi pap bekerül a forradalmat előkészítő költőnemzedék baráti körébe. Ha fellátogat Pestre, helye ott van a Pilvax Kávéház asztalánál. A forradalom kitörése azonban betegen találja, külföldi üdülőhelyen - Grafenbergben - kezelteti magát. Az ifjúkori nélkülözések óta beteges természetű, mindhalálig kórságokkal küszködik. Hanem amikor valamennyire felgyógyul, maga kéri magát hadiszolgálatra: tábori lelkész lesz a szabadságharcban. Kiállása mindig önkockáztatóan bátor, de közben tele van aggodalmakkal, megtorpanásokkal, ezért Petőfi elhidegül tőle. A bukás után következik a meghurcoltatások sorozata, egy ideig börtönben is ül. Viszonylag későn, túl harminckettedik évén nősült. Azt hitte, következik a boldogság kora, de csak újabb keservek következtek: kisgyermeke meghalt, feleségéről kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg. Tompa politikai és vallási kételyek között gyötrődött. Újra meg újra kísértette az öngyilkosság gondolata. Ilyen körülmények között írja költeményeit, amelyek az elnyomatás korában páratlanul népszerűek lettek. Allegorikus költeményekben fejezi ki a nemzet bánatát és a nemzeti reménységeket. Ezeknek egy része kéziratos másolatban keringett szerte az országban. A gólyához című nagy elégiát az egész nemzet a saját bánatának kifejezéseként vette tudomásul. Bűnvádi eljárás is indult ezért a költő ellen. Hosszú ideig faluját sem hagyhatta el.

Nem volt már egyéb vigasza, mint a költészet. Hangja egyre árnyaltabb lett, finom zenei hatásokat tudott elérni. Virágregéinek sajátos hangulatvilágában kell felismernünk a hazai szimbolizmus első hangütéseit. Olykor pedig hirtelen nagy erővel szólal meg költészetében a reménység. De ez a remény sohasem találhat pontos megfogalmazásra. Hiszen Tompa nem a kiegyezésben keresi a nemzet további útját, de a kiegyezésen kívül nem lát más lehetőséget. Gondjait olykor levélben közli Arany Jánossal, akinek a barátsága a legfőbb vigasz szomorú és egyre betegebb életében.

Hamar öregszik, ötvenéves sincs, amikor már aggastyánnak tudja magát. Hiába ünnepelt költő, a dicsőség alig ad kárpótlást közgondjaira és magánbánataira. A kiegyezés ötvenéves korában már a haldoklás határán éri. A következő esztendőben meghal.

Temetése nemzeti gyász volt. Az irodalom akkor főalakjai közt tartotta nyilván.

Próbáljuk meghatározni helyét irodalmunk történetében. Kétségtelen, hogy ugyanúgy a népi ihletettségű költők közé tartozik, mint Petőfi vagy Arany. Eredetiségben vagy költői erőben azonban elmarad a nagy barátok mögött. De az is kétségtelen, hogy mérhetetlenül egyénibb és jelentékenyebb költő, mint a Petőfi- és Arany-epigonok áradata. Van egy sajátosan egyéni hangja, amely onnét származik, hogy nem a romantikához fűzik a hagyományok, hanem a szentimentalizmushoz. Petőfinek és Aranynak az előzménye Berzsenyi és Vörösmarty, Tompáé Kazinczy és Bajza. Petőfi és Arany mindig közel marad a természethez, de szempontjuk az ember. Tompa mindig jobban érzi magát a természetet, mint a természetben élő embert. Ugyanazok az eszmék lelkesítik, mint nagy barátait, osztályélménye is hasonló, ő még azoknál is mélyebbről érkezett, de nincs meg benne sem Petőfi politikai tisztánlátása és egyértelműsége, sem Arany elméleti felkészültsége és művészi tudatossága. Viszont van benne egy olyan érzékenység, árnyalatok iránti érzék, amely már-már a későbbi modern költőkre emlékeztet. Korai költeményeiben a népköltészet üdesége hat, a végsőkben a hangulatok árnyaltsága, a verssorok zenei hatása. Túlérzékenységét a maga kora észre sem vette, csak a népi hangvétel egészségét érzékelték. Nyilvánvaló, hogy eljön az idő, amikor újra elővesszük összes költeményeinek kötetét, és értő elemzéssel megállapítjuk, hogy Tompa ugyan csak szerény harmadik lehet Petőfi és Arany mögött, de költészetének egyéni hangjával egyben modern mozzanatok előfutára, s néhány műve a legszebb magyar versek antológiájába tartozik.

Forrás: http://mek.oszk.hu

A KARCSAI TEMPLOM.

Vándor! Bodrogközön megállj,
A csendes Karcsa partinál:
Hol vándor eszterágok
Lármás seregbe gyülnek,
És hablakó buvárok
Örvény ölébe tünnek.
Hol a sirály habokra csap,
- Gyorsan, miként a gondolat -
Midőn halászni megy:
Ott látsz, álmélkodással, egy
Veres márványból alkotott
Ősrégi templomot.
Falán száz domború alak
Mesés csoportja látható,
Imitt egy haltestű leány,
Amott egy emberarcu ló;
Itt sárkány, pikkelyes csoda,
S általcserélt tagú alak;
Ott ábrák és jegyíratok
Által borítvák a falak.
Hogy a csodás templom miként
Vevé eredetét?
Ki a templom körűl lakik,
Kérdezd meg a regét.

      -------------

Nagy kerek tó habja zajgott
Hajdanában e vidéken;
S tündérlányok büszke vára
Állott lenn a mély fenéken.

Kik, midőn az éj leszállott,
A habok szinére keltek,
Hajnalarccal, harmatajkkal
Bűbájos dalt énekeltek:

»Szállj le, szállj le csendes éjfél!
Álom! lengj a föld fiára!
Most miénk a lég biralma,
Most miénk a föld határa.

A szerelmes hold sugári
Hízelegve átkarolnak:
Mig sohajtva, lábainknál,
Ifju szellők udvarolnak.

Merre lengünk, merre szállunk,
Csak mi ébren, minden alszik;
Illatfátyolunk szelétől
Mély, csodás álom foganszik.

Nincs halandó, a virágok
Templomát ki megtalálja;
Nincs ki hallja, amidőn zsong
Méhehangu orgonája.

Im, az éj harangja kondúl...!
Éjharangnak halk szavára,
Nincs ki lássa, mint sietnek
A virágok éjimára.

Büszke rózsa, szép királynő
Lép előre, és nyomában
Szende liljom, a virágok
Szűz papnője, hó-palástban,

S az, mit emlit  a halandó,
Szólva harmat-, s fénybogárról,
Szentelt víz, oltári lámpa,
A virágok templomából.

Csak mi tudjuk, csak mi értjük
Hulló csillagok regéjét;
Titkos éj varázs csodáit,
Szellőhárfák lágy zenéjét.

Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...!
Álom dőlt a föld fiára;
Most miénk a légi ország,
Most miénk a föld határa!«

S a királynő légi fátylát
Szétterítvén, ráülének;
S négy szögénél fogva, lágyan,
Négy szellőcske szálla vélek.

Majd keletre eljutottak,
A hajnalnak csarnokába,
Aki épen koszorút font,
Rózsafényből, homlokára.

S üdvözölvén a jövőket,
Megcsókolta édes ajkkal;
- Testvérek valának a szép
Tó-királynő és a hajnal. -

És mulattak... végre felkölt
A királynő búcsuzásra;
Mert a naptól gyors parancsot
Vett a hajnal, indulásra.

És jövén, a barna szellem
Őket üldözőbe vette,
Mert szerelmét, rút magával,
A királynő megvetette.

S míg a szellők gondolatként
Szálltak a légben pihegve:
Gyorsabban a barna szellem,
A királynőt fenyegetve.

Most beérte... és a fátyolt
Megragadta már kezével...
Azon percben a királynő
Mentve lőn, s a tóba tünt el.

A rút szellem hasztalan várt.
Tüntek évek, tűne század,
S a királynő nem hagyá el
Többé a mély vízi várat.

Végre, mind ő, mind leányi
Más vidékre költözének,
Hol ne érje el hatalma
A sötétség szellemének.

Esti csarnokát a hajnal
Nyugat vizén adta nékik;
Mely csarnoknak büszke tornyán
Bíbor zászló leng az égig.

S szétonták a vízi várat;
Márványból dőlt falának,
Emlékére vészes éjnek,
Ékes templomot rakának.

És közelgett a királynő,
S melyet a toronyba szána:
Szép, ezüst szavú haranggal
Két tündérke szállt utána;

De a munka megszakadt most...
A vég éjfél perce múla,
S a harang, a féltoronynál
Megkondulván, földre húlla.

És az eltünt tó vizéből
Kis folyócska vált a réten;
Egy tündér maradva benne,
Hogy a templom őre légyen.

S melyet a víz tart temetve:
A harangot verje félre
Minden száz év végeztével,
Tündérlányok emlékére.

      -------------

A régi templom,
És csonka tornya máig áll,
A Karcsa csendes
Folyásu sásas partinál.
S ha csendes nyári éjjelen
Az őr tündérke megjelen,
- Fel-felbukván a víz szinére -
A pásztorember rátekint,
S nyugodtan fűbe dől megint,
Megemlékezvén e regére.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.