Nincs józan és elfogadható indok arra, hogy az állítólag a nép által és demokratikus úton megválasztott képviseleti szervek és személyek miért az őket hatalomra juttató nép háta mögött és feje fölött döntenek annak sorsáról; nincs észérv arra, hogy miként nyílik lehetősége néhány tucat gazembernek országokat egymás között, kényük-kedvük szerint felszabdalni és adni-venni, nem megfeledkezve tulajdon pecsenyéjük sütögetéséről; milyen jogon hoz döntést néhány gátlástalan, dilettáns ködlovag arról, hogy milyen újabb terheket tegyenek az adófizető és az országot működtető állampolgárok vállára.

Az egyre gyakrabban nosztalgiával emlegetett puha diktatúra idején az volt a vezérelv, hogy „amíg fedél van a feje fölött, kenyér van az asztalán, Trabant áll a garázsában és évente egyszer elmehet a Balatonra, addig az állampolgárt nem érdekli, mi történik a feje fölött” mostanra az vált íratlan szabállyá, hogy „van még ezeken bőr, húzzuk le róluk”.

Kétségtelen, hogy a szocializmus konszolidált időszakában nem voltak égbekiáltó társadalmi különbségek. Nagyjából mindenki ugyanannyit keresett (nyilván a segédmunkás kevesebbet, mint a gyárigazgató), hellyel-közzel ugyanolyan körülmények között laktak, és hasonló élelmiszereket fogyasztottak, az öltözködési stílus is többnyire egységes volt.

Ma ellenben tény, hogy ugyanabban az országban, sőt, megyében az egyik ember hetvenezer forintot keres havonta, a másik pedig ötvenmilliót. Ezt látván, az állampolgárokban relativizálódnak az értékek, mert nem érik fel ép ésszel, hogy hogyan lehetséges, hogyan engedhető meg ilyen mértékű aránytalanság.  Minél több, számunkra elérhetetlen dolgot látunk másnál, annál szegényebbnek gondoljuk saját magunkat.

És ez is a háttéralkuk folyománya. Pult alatt, spanyolfal mögött, luxusautók hátsó ülésén vagy kormányüdülőkben, éjszakai bárokban és elegáns étkezdék különtermeiben köttettek és köttetnek ezek a megállapodások, mindig a nyilvánosság kizárásával és annak rovására.

Háttérből irányítják láthatatlan kezek a magyar politikát és közéletet. Marionettként mozgatják a reflektorfényben táncoló bábokat, tán még egymás közt szerepet is osztanak nekik: Ma az én bábom lesz Vitéz László, a tiéd pedig az ördög, holnap meg majd aztán cserélünk.

Ezek az ocsmány, cinikus, titkos megállapodások mérgezik meg az életteret, szivattyúzzák el a forrásokat a valódi szükségletek, problémák megoldása elől; és amíg van az országnak-világnak olyan szeglete, ahová e háttéralkuk megkötői visszavonulhatnak háborítatlanul élvezni összeharácsolt javaikat, addig ez a folyamat nem fog megszűnni.

Az egyetlen ellenszer a felfedés, a nyilvánosság, az átláthatóság. Ha majd eljön az idő, amikor nem lehet mindenféle aktákat kény-kedv szerint évtizedekre titkosítani, ha nem lesz többé paraván, és a bábszínház mozgatóinak érdemi felelősségre vonással kell számolniuk, akkor talán elmondhatjuk, hogy valódi demokrácia teremtődött, mely igazán bennünket szolgál, és amit mi magunk is jó szívvel szolgálunk.

Münzberg Mihály

Nyíregyháza

2008. augusztus 31.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.