Hírek : Drámai demográfiai jövőkép |
Drámai demográfiai jövőkép
Kovács Attila 2008.11.01. 16:31
A közelmúltban látott napvilágot a Tárki és az UniCredit Bank tanulmánya, mely a magyarországi demográfiai folyamatokat elemezte. Sok egyéb, lényeges és sajnálatos megállapítása mellett a legborzasztóbb az a bekezdése volt, amely szerint 2050-re mintegy 12%-kal csökken a magyarság lélekszáma.
Olvasva az ilyen jellegű tanulmányokat, a hazájáért felelősséget érző embernek számtalan gondolat tódul a fejébe. Egyfelől jó, hogy erről egyáltalán beszélünk, hogy ez egyáltalán bekerül a híradásokba. Azért kell már ezt is pozitívumként értékelni, mert bizony voltak olyan időszakok, amikor minimum megvetendő és hülye, de inkább „sovénnacionalista” volt az, aki fel merte vetni a magyarság fogyásának aggasztó kérdését. Erről a GYES keresztülvivője, a kitűnő magyar író, Fekete Gyula tudna bőven mesélni… Bár mindenkinél előbb, már a múlt század hatvanas éveiben rávilágított a nemzetünket fenyegető demográfiai válságra, senki nem vette őt komolyan. Pedig az idő sajnos mindenben igazolta, sőt, talán még túl is szárnyalta Fekete Gyula baljós prognózisait!
Jó tehát, hogy ma már egyáltalán a közbeszéd tárgyát képezheti a népességfogyás kérdése. Ám az is nyilvánvaló, hogy mindez önmagában még szinte semmire sem elég. Főleg úgy, hogy észrevehető egy ördögi jelenség, amely a népességfogyásról szóló tanulmányokat, írásokat rendre kíséri. Mégpedig az európai összehasonlítás. A magyar népességfogyási adatokkal párhuzamosan állandóan megjelennek azok az adatok is, amelyek azt példázzák, hogy Európa más nemzetei is fogynak. Külön kiemelik, hogy mennyire fogy a német népesség, mély vallásosságuk ellenére mennyire fogynak az olaszok, nem is beszélve az egykori szovjet tömb népeiről, a balti nemzetekről, valamint a bolgárokról és a románokról.
A más, úgynevezett „kultúrnépekhez” történő hasonlítás azt a hiú ábrándot ültetheti el az egyszerű emberben, sőt a döntéshozói szerepben lévő jószándékú emberben is, hogy ez egy természetes dolog. Természetes, hogy fogy a népesség, hiszen az adatok is azt mutatják, hogy ez egy egész földrészre kiterjedő folyamat, mit tehetnénk ez ellen, mi a kis lélekszámú magyarok? Nos ez az, amivel nem lehet egyetérteni, amibe soha nem nyugodhat bele a felelősen gondolkodó, magyar ember. Nem tekinthetünk példaként más, a halál, a lassú kimúlás útját választó nemzetekre.
Nekünk azonnali, minden részletre kiterjedő válságtervet kell létrehozni! Új, saját, nemzetmentő népesedéspolitikát kell kidolgozni, mégpedig nagyon sürgősen! A létező összes területen – politika, közélet, oktatás, média, civil társadalom, stb. – azonnali lépéseket kell tenni a gyermekvállalási kedv radikális növelése érdekében. Mindezzel együtt persze számtalan kérdésben át kell lépni a Rubicont, számtalan kérdésben félre kell tenni az álszemérmességet, a sehová nem vezető hallgatást.
Beszélni kell olyan kényes témákról, mint például az abortusz-kérdés. Magyarországon 1956 óta legális a mesterséges terhesség-megszakítás. Azóta immáron a hétmilliót(!) közelíti a meggyilkolt magyar magzatok száma. Nyilvánvaló, hogy ha ez nem következett volna be, ma semminemű népesedési problémánk nem lenne. A gyakori félremagyarázások elkerülése érdekében nem árt hangsúlyozni, hogy túlnépesedési gondjaink sem lennének, hiszen a hazai átlagéletkor sajnos nem nevezhető magasnak, másrészről pedig kiszámított adat, hogy a jelenlegi magyar föld, tizennégy-tizenötmillió ember számára is képes elegendő mennyiségű élelmet termelni. Vagyis bőven lett volna hová születniük, és lett volna mit enniük a legyilkolt magyar magzatoknak!
Szóval az abortusz-kérdés. Manapság évi 35-40 ezer fővel csökken Magyarország népessége. Ezzel egy időben, éves átlagban mintegy 50-55 ezer művi abortuszt hajtanak végre. Jelentős matematikai tudás nélkül is könnyűszerrel kiszámítható, hogy ha megtiltanák a magzatgyilkolást, akkor még a mai, magas halálozási mutatók mellett is gyér, de folyamatos lélekszám-növekedést produkálna nemzetünk! Vagyis el kell gondolkodni azon, hogy meddig engedjük még a szabad gyilkolást?
Kinézve a világba, látható, hogy az abortusz sok helyütt legális, megengedett. Még olyan országokban is, amelyek pedig vallásosabbak nálunk. Ám a magyarság a huszonnegyedik órába érkezett! Nekünk nincs már hová hátrálnunk, nincs már mire várnunk. Választanunk kell két lehetőség közül. Az egyik út, hogy megfelelünk a „trendinek”, azaz továbbra is engedjük leölni a megfogant magyar életeket, ám ebben az esetben biztosan elveszünk.
A másik lehetőség, hogy új útra lépünk. Elsőként teljesen, vagy legalábbis a különleges esetek (az anya közvetlen életveszélye, bizonyítottan súlyos egészségkárosodás, halálos betegség, nemi erőszak, AIDS-es szülők, stb.) kivételével betiltjuk a magzatgyilkosságot. Bár itt kell azonnal hozzátenni, hogy keresztényi szemmel ez sem elfogadható, hiszen Isten előtt minden ember egyenlő. Ezzel persze ki fogunk lógni az „européer” sorból, mi több, hatalmas felzúdulást váltunk ki a képmutató, valójában életellenes és soha nem a valódi igazság oldalán álló „jogvédőkből”. Ám muszáj vállalnunk az ezzel járó „terheket”. Ez esetben ugyanis megmaradhatunk.
Az abortusz-kérdés ily módon történő megoldása önmagában ráadásul nem elegendő, hiszen a születések száma amúgy is csökkenő tendenciát mutat. El kell tehát érni azt, hogy maga a gyermekvállalási kedv is megnövekedjen. Ez sokkal nehezebb, mint ahogyan elsőre tűnik, hiszen ezt meg kell alapozni érzelmileg és anyagilag egyaránt. Biztos hátteret, megfelelő jövőképet kell teremteni – állami segítséggel – a fiatal magyar párok számára. A manapság végrehajtott 50-55 ezer abortusz tekintélyes hányada az anyagi biztonság féltésére vezethető vissza. Vagyis ha a társadalom képes arra, hogy megfelelő és értelmes jövőképet kínáljon a reproduktív korú lakosság számára, a magzatgyilkolások száma már pusztán ettől jelentősen lecsökkenne.
Ehhez persze politikai szándék, akarat is kell. Ez a mai Parlament pártjaiban nincs meg, és látható, hogy erre a mai elit már nem is lesz képes. Nincs értelme áltatni magunkat. Miután 1990-től kezdve – immáron az ötödik „demokratikus” ciklusban élve – egyedül a MIÉP volt képes arra, hogy érdemben foglalkozzon a magyarság megmaradásának kérdésével, be kell látnunk, hogy egyetlen, ma a Parlamentben ülő párttól (sajnos, még a KDNP-től sem!) várható, hogy komoly lépéseket fog tenni a népességfogyás ellen! Ha bármelyik párt számára kulcskérdés lenne ez a dolog, már régen zászlajára tűzhette volna. Ám nem tette meg egyik sem.
Pedig a döntés immár elodázhatatlan! A törvényhozásba olyan erőt, erőket kell juttatni, amely számára elsődleges a magyar megmaradás programja. Ha ez megtörténik, akkor a legmagasabb szinteken is meg kell jeleníteni a népesedés kérdését. A politikán kívül a társadalomnak is van feladata. Vissza kell állítani a munka, a család, a gyermekvállalás és a gyermeknevelés becsületét! Erősíteni kell a főállású anyaság intézményét, szélesíteni a többgyermekes édesanyák lehetőségeit. Azzal, hogy vonzóvá tesszük a családot, a főállású anyaságot, a gyermeknevelést, ismét előre lehetne hozni a mostanra nagyon kitolódott (első) gyermekvállalást. Jelentős mértékben meg kell növelni a gyermekek után járó kedvezményeket, valamint életre kell hívni a családi adózást. Olyan viszonyokat kell teremteni, hogy a tisztes megélhetéshez elegendő legyen a dolgozó családfő keresete és a gyermekek révén az édesanyának járó illetmények!
Minden olyan családnak, amely három vagy annál több gyermeket vállal, ingyen földterületet kell kapnia, méghozzá akkorát, amely elegendő ahhoz, hogy önellátó családi gazdaságot hozzanak létre rajta. Ezen aztán a felcseperedő gyermekek közül is otthont teremthet majd valaki a későbbiek során. Az induláshoz pedig olyan tőkét kell folyósítani a fiatal családoknak, amelynek kamatait a gyermekek nevelési költségein felül is elő lehet teremteni. Itt megint kulcskérdés az állami szerepvállalás! Ez egy hosszú távú, megtérülő befektetés, hiszen a születendő gyermekek egykor majd termelő, fogyasztó és egyben adófizető polgárai lesznek az országnak.
A fenti feladatsor kemény, de nincs más lehetőség, ha meg akarjuk menteni nemzetünket. A számok sajnos kegyetlenek, érzelem-mentesek, és nem hazudnak. Évente 35-40 ezerrel csökken Magyarország népessége. Ez tíz év alatt közel négyszázezer, száz év alatt pedig négymillió embert jelent. Miután a folyamat öngerjesztő, egy bizonyos idő elteltével a fogyás sebessége jelentősen felgyorsul. Vagyis: ha nem sikerül nagyon sürgősen változtatnunk a jelenlegi demográfiai mutatókon, akkor 2200-ra kihal, végleg eltűnik a Földről nemzetünk, a magyarság. Most éljük az utolsó olyan időszakot, amikor ezt megállíthatjuk. A Ratkó-korszak gyermekeinek gyermekei – vagyis a Ratkó-unokák – most vannak reproduktív korban. Ők lehetnek nemzetünk mentsvára. Ha ők sem lesznek képesek arra, hogy megállítsák a magyarság demográfiai zuhanását, félő, hogy végünk lesz. Ezt pedig senki nem akarja, nem akarhatja, aki magyar.
Próbáljunk tenni valamit, ameddig még nem késő!
Kovács Attila
|