„Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virégszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlaghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsörs köröket, befejezetlen görbéket.
   Fura-Maugli, majdhogynem az Állatkertben, mégis kicsit idébb születtem, éppen Krúdy Gyula bácsi sörkerti asztala fölött, felejthetetlen emlékű nagyapám, Gundel Károly vendéglőjében, ebédszünetben, fél egykor.
       A munka és a tisztesség házának falinaptárain 1931. szeptember kilencet jegyeztek.
      Szülőablakom alatt dohogott, kavargott, szeretkezett, evett-ivott, játszott és írt, flangált és spacérol Pest, Székesfőváros. Mintha mindig vasárnap, mintha mindig díszletek között, a kaladvágy és a boldogság szomja sodorta erre a csodaváró bús pesti népet.
      Vonatfütty, söröslovak, konflisok, perecesek, kék-fehér tejeskocsik, hiénaüvöltés és pávavijjogás, Szigeti és Moreyon, Gerard és Vidos, Orth és Háda, Székelyhidy Ferenc, Pataki Kálmán, His Master's Voice-hangtölcsérek, verklik és koldusok, »teve van egypúpú«, »az ember egy léha, egy könnyelmű senki...«
       A Ligetben minden változatlan. Ma is öreg platánok alatt minden olyan, mint volt. Csak sajnos, a »Gundel«-t építették át...
      Itt nőttem fel, gyönyörű és zsibongó kulisszák között, kis biciklimmel rohangálva a lépcsőkön, palackokat hordva, hordókat görgetve, disznókat etetve, régi pincérek és tornyos sipkájú szakácsok között, furcsán egyedül, tizenhárom gyerek-nagybátyám és nagynéném között korcsolyázva, hegedülve, az Állatkert sziklái alatt szomorkodó madarak és oroszlánok között rajzolgatva, firkálva. A söntésből figyeltem a különös vendégsereg felvonulásait.
     Apám odahagyta Anyámat, aki visszatért ide, szülei és testvérei közé, és éjjelekig dolgozva, élete virágjában, huszonegy éves korában indult el velem a lemondás és önlegyőzés ösvényein.
       Mesélő-szemű, barna bőrű keresztanyámmal tanítgattak lépegetni és betűt vetni.”

      Ezekkel a sorokkal „emlékezik” Latinovits Zoltán születésére, gyermekéveire. Hatévesen ment iskolába, a Damjanich utcai elemibe járt, 1949-ben érettségizett a budapesti Szent Imre Gimnáziumban, kitűnő eredménnyel – 1952-ig mégis asztalostanonc és hídépítő munkás. Közben Galamb Sándornál és Lehotay Árpádnál ismerkedik a színészmesterség fortélyaival – mint későbben vallja: igencsak nehezen ment neki. Ennek ellenére (talán családi okok miatt, valahol így hallottam, de még nem tudtam utánajárni*) nem a Színművészeti Főiskolára megy, hanem a Budapesti Műszaki Egyetmre (1952.), és 1956-ban megkapja épitészmérnöki diplomáját. Mindemellett '51-től NB I-es tartalék-játékos, s kiválóan vitorlázik.
    Aztán 1956-ban,  a Műszaki egyetem diplomáján még meg sem száradt a festék, segédszínésznek szerződik Debrecenbe. Mély szeretettel és végtelen hálával ír ezekről az évekről, az első és utolsó alkalomról, amikor Társulatban játszhatott. A többi nem érdemelte meg a nagybetűt. 1959-ig maradt a Csokonai Színházban, amikor tanácsossá vált, hogy elhagyja Debrecent. A Direktor Úr, Szendrő József segítségével Miskolcra került, aztán '61-62-ben ismét Debrecen. 1962-66 – Vígszínház, '66-68 – Thália. '65-ben vendégszereplés a Körszínházban. 1968-69-ben kecskeméten, a Katona József Színházban játszott, majd két évad erejéig ismét a Vígszínházban. Ezután illetéke elvtársak úgy gondolták, talán jobb lenne, ha Latinovits nem játszana többet a Székesfővárosban. Így kerül 1971-ben Veszprémbe a Petőfi Színházba, ahol végre régi álmát is megvalósíthatta: rendezhetett (Németh László: Győzelem; Gorkij: Kispolgárok). Irodalmi estjeivel viszont bejárta kis- és nagy-Magyarországot, utolsó budapesti szerepére az Operettszínházban került sor 1976-ban.
       1959-től filmezett. Aztán 1960-ban megismerte Ruttkai Évát, aki gyógyulni, pihenni ment le Miskolcra (ahol a színház egyik igazgatója bátyja, Ottó volt, aki vendégszerepre kérte fel Pavel Kohut Ilyen nagy szerelem c. darabjában). Nyugalom helyett talált egy férfit, aki „a saját szemével” nézett vissza rá a próbán, azon a bizonyos első találkozáson, mikor le kellett állni, mert Ruttkai nem bírt magához térni. Viharos volt kapcsolatuk, mint a Színészkirály egész élete, mégis mindenki, ma is álompárként beszél róluk. Állítólag Latinovits halála előtt szakítottak, végleg, de ezt sok tény megcáfolja, naplótöredékek, visszaemlékezések, vallomások – 1976 júniusában az összeférhetetlen Művész (ismét) együtt volt szerelmével. Hogy június negyedikén estefelé, majdnem nyolc órakor a 4209-es számú vonat miért, hogyan gázolta el Latinovits Zoltánt, máig sem lehet tudni. A kedves, Ruttkai Éva, és a „drága Mamika”, Tinka néni szerint nem lehet szó öngyilkosságról. Megjegyzem: szerintem sem. Elfogultság ide vagy oda, a tények beszélnek. Hogy mit, azt nem itt, és nem most mondom el. A Színészkirály élete véget ért...

* Latinovits így ír róla: „A Színművészti Főiskolára adtam be a kérvényemet, de aztán a felvételire különböző okok folytán nem mentem el. Pedig felvételi behívásokat is kaptam.
Jobb volt a békesség. (...)”

Forrás: ruttkai-latinovits.comlu.com

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.