Hírek : 25 éves a Néhány godolat |
25 éves a Néhány godolat
2017.08.22. 14:55
1992-ben jelent meg Csurka István hírhedt dolgozata, a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja címmel. Ettől kezdve lehet őt „egyetlen igaz hazafinak” vagy „szélsőjobbos antiszemitának”, vagy a kettő között meghúzódó „megmondóembernek” nevezni. A legtöbben ez utóbbinak tartották. Olyannak, akiről a többség mindig azt mondta „persze, igaza van Csurkának, de…!” A „Néhány gondolat…” majd minden állítása és prognosztizáló véleménye bekövetkezett az azt követő húsz évben.
Lassan minden eleme mindannak, amitől óvta Magyarországot, lépésről lépésre testet öltött a külföldi tőke gyarmatosító szándékától kezdve, a bankvilág agresszív nemzetlefosztásán át (lásd devizahitelek vagy a bankok egyoldalú szerződésmódosításainak szocialista kormányzatok általi támogatása), Kína új, bipoláris világrend utáni felemelkedéséig. Csurka ez utóbbit akkor jósolja teljes bizonyosságúnak, amikor Magyarországról még csak épp kimentek egy éve az oroszok, s mondjuk Francis Fukuyama, a jeles amerikai társadalomtudós – aki mostanság Magyarországot kritizálja – megírta „A történelem vége és az utolsó ember” című munkáját, s benne az USA által a liberalizmus végső történelmi célba érését. Csurkát nem érdekelte sem Fukuyama, sem a magát örökösen felsőbbrendűnek és mindig modernnek hazudó véleményvilág. A kor őt igazolta. Kína kapcsán is. Míg a mainstream politikai véleményezők és politikacsinálók rendre visszakoztak az elmúlt húsz évben s magyarázták, hogy hol, mikor és miért tévedtek, Csurkának nem kellett. Fukuyama is azóta már harmadjára vizsgálja felül korábbi nézeteit, amelyek mellett többszörösen robogott el a valóság. Ám e körök számára, a tőke- és médiabirodalmak világának Csurka csak egy eltaposandó kis pont volt, akit mindig úgy kellett feltüntetni, mint a népi-nemzeti lesajnált periféria képviselőjét, az örökös margót a mindig tükörben pompázókhoz képest. Csurka legfőbb bírálata Antallal szemben az volt, hogy hiába volt kormányfő, nem használta fel végrehajtó erejét. Különösen nem a lusztráció, a rendszerváltó megtisztulás érdekében, amelynek elmaradásában az egész legújabb kori magyar demokrácia kisiklását és az egykori állampártiak politikai és gazdasági rendszerben való eluralkodását „s a nemzetközi pénzvilágnak való szálláscsinálását” jósolta. Bár az MDF–SZDSZ-paktumot kényszerű kompromisszumként ő is elfogadta, a kialkudott pozíciókon túl semmiféle engedményt nem akart adni „az ÁVO-s csemetéknek”, a „pufajkásoknak”, az „állampárti nómenklatúrának”. „Akinek nincs bűne, maradjon, de aki bűnös, az menjen” – mondta, s ez indokolta azt is, hogy bevallotta kényszerű beszervezését a forradalom után a III/III-as ügyosztályba. Átvilágította, majd átvilágíttatta magát, hogy ne legyen zsarolható, mert tudta, hogy Raszkolnyikov nemhogy a magyar nemzetnek, de egyetlen magyarnak sem ártott, nem működött együtt, soha nem jelentett. Mindenki más hallgatott. 1992. augusztus 17-én, a „Néhány gondolat…” megjelenése előtt ismerkedtünk össze. Diákként Velence-fürdőn az első Kárpát-medencei Bolyai Tábort vezettem, amelyet Lezsák Sándor segítségével Oláh Anna Bolyai-kutató és Horváth Gyula, a legendás Szomszédok sorozat sztárszínésze szerveztek. Gyula bácsi hívta el Csurka Istvánt, hogy nézze meg, milyen is egy kárpát-medencei tábor, ahol csupa csillogó szemű magyar gyerek a kor jeles nagyjainak előadásait hallgatja önképzésképpen. Csurka Papolczy Gizellával, a haláláig őt elkísérő élettársával érkezett, és rendkívül kedves, közvetlen volt. Előadása után meghívott bennünket ebédelni Gyula bátyámmal, aki szinte agitált mellette a nap bármely szakában, s látszott, hogy teljesen a bűvkörében él. Ennél az ebédnél én is megéreztem valamit ebből. Emlékszem, hogy sokat beszélt és utalt rá, hogy „néhány nap, és lehet, hogy minden megváltozik”, csak várjuk ki. Nyilván a „Néhány gondolatra” utalt. Emlékszem, amikor elváltunk, azt mondta, megjegyez magának és gratulál a táborhoz. Néhány nap múlva tényleg minden megváltozott. A támadások, amik érték, már nemcsak az 1992-es őszi parlamenti ülésszakot tematizálták, hanem az egész 90-es évek politikai arénáját. Az antiszemitizmus vádja eddig is Csurka bélyege volt, ám ettől kezdve ő volt „az antiszemita”. A politikai fősodor mindenkit halálos kórral fertőzöttnek tartott, aki vele érintkezett, s pusztán ezért mindazok, akik együtt alapították vele az MDF-et, elfordultak tőle. 1993-ban az MDF VI. országos gyűlésén felmerült a kérdés „Antall vagy Csurka?” Szoros versenyben, de Antall kényelmesen győzött ellene, s ő tudta, hogy napjai meg vannak számolva az MDF-ben. Támogatottságát egyébként jóval nagyobbnak gondolta, mint amekkora aztán a valóságban ténylegesen kísérte. Idealista volt, az eszmék hirdetője, aki ekkorra – annyi bevált jóslata után – már elhitte, hogy véleménye csalhatatlan, s környezete is ekkor már csak ezt az üzenetet közvetítette felé. A neki hívők, személyiségének bűvkörébe kerülve, benne hívőkké váltak. A Magyar Igazság Nemzetpolitikai Csoport és a Magyar Út Körök mozgalom meghirdetése már önálló útra térését jelezte, de az MDF-ből nem ment el önszántából. Megvárta, amíg kizárják. Kizárásának vitáján nem vett részt. Hagyta, hogy tobzódjon Debreczeni József – ma Gyurcsány pártjának alelnöke – és Kónya Imre, Antall végrehajtó minisztere. Ő ezalatt az előtérben nyugodtan biliárdozott. A döntésre behívták. Az ítélet: kizárás. Az MDF alapítójának menni kell saját pártjából. Távozásakor az utolsó szó jogán annyit mondott a sok neofitának: eppur si mouve! Galileo Galilei igazsága volt az övé, ami az erővel szemben alul maradt, de tényszerűsége megkérdőjelezhetetlen. Utána sokszor találkoztunk. Kisújszálláson a népiek összejövetelekor Horváth Gyula elvitt a Magyar Út első rendezvényére, ahol Ady Magyar jakobinus dalát szavalta el, s a MIÉP alakulásakor is. Csurka ekkor már nem az író volt, hanem az eszméit parlamentbe vinni akaró politikus, az „Elnök Úr!”, méghozzá a csalhatatlan vezér. Az 1994-es választások végletesen felerősítették ezt a Csurka-képet. Bár a MIÉP nem jutott a parlamentbe, de minden szóról szóra úgy történt, ahogy elnöke előre jelezte: a kommunisták új köntösben visszajönnek, az SZDSZ ki fog egyezni velük, és nem fogja érdekelni azt a néhány belvárosi vezetőjét, hogy mit mond a tagság, a világkiállításból nem lesz semmi, Demszky egy liberális, kifejezetten zsidóorientált Budapestet fog kiépíteni, míg a privatizáció során minden jelentős magyar termelőeszközt kiárusítanak, a média terén egy belterjes balliberális agymosó birodalmat építenek ki, miközben az EU-integrációs folyamat puszta szálláscsinálássá válik, amelyben Magyarország úgy fogja elveszíteni belső és keleti piacait, hogy a magáét átadja a „nyugati karvalytőkének”. És lám, minden így lett. Jött Horn Gyula kétharmaddal, kiegyezve a magyaros bajuszú Kuncze Gábor SZDSZ elnökkel, Demszky kiépítette húsz évre szóló fővárosi uralmát, amelyben minden csak liberális és keresztényellenes lehetett, meleg és szivárványszínű, amelyben dúlt a magyarellenes kultúrharc. 1996-ban a Horn–Kuncze kétharmad két földi frekvencián szabadította Magyarországra a kereskedelmi televíziózás romlott világát, ahogy az EU-integrációban is hagytuk, hogy a legrosszabb feltételeket nyújtó „A tőke szabad áramlása” fejezeten belül tárgyalja végig Kovács László a legfontosabb kérdéseket a magyar jövőről. Vagyis Csurka semmi mást nem kellett tegyen, csak annyit mondjon minden héten a Magyar Fórumban: „Ugye megmondtam…” És ezért gyűltek hívei, de utálta mindenki, akinek igazságait megüzente. Utálta a parlamenti jobboldal, amelynek tükröt tartott és lelkiismeretére emlékeztette, és ádáz ellensége annak a balliberális oldalnak, akiről kendőzetlenül lerántja a leplet hétről hétre. Csurka ekkor már „csak” közíró. Szépirodalmi, drámaírói mivoltát leváltja közíró-politikusi szerepkörre. Sodorja a napi politika és a pártszervezés. Az eszmék hajtják nem a profizmus, a hivatásszerűség, a megfontoltság. Hívei 1998-ban a parlamentbe juttatták, négy évre. De ő ekkor sem a napi ügyek, a taktikázás, a bölcs vezetés embere, hanem emocionális közíró, aki ha egyeztet is, mégis azt csinálja, amit ő akar, s csak az maradjon mellette, aki ezt elfogadja. Csakhogy ez nem a modern pártok logikája, s így a maga politikai bukása saját attitűdjébe és igazságaiba volt kódolva. 2002-ben a MIÉP parlamentből való kibukása után két nappal legbizalmasabb embereivel vacsorázott. Elnöki tanácsadóként jómagam is ott voltam. Szomorúan elrévedt és elmesélte, hogy akkor értette meg a politikusi létet, amikor első moszkvai kirándulásán a Vörös téren meglátta az öreg, magányosan sétáló Molotovot, akit már senki nem ismert meg az utcán csak ő, a fiatal magyar író. Tudtam, hogy magáról beszél… Csurka István korának egyik jelentős narratívája volt. Narratíva, amelyet ő maga adott e korról, s amelynek tükrében feltűnnek mindazon narratívák, amelyeket őt megítélve mondtak kortársai megélt évtizedeiről. Isten nyugtasson, Pista bátyám! Zárug Péter Farkas politológus
forrás: demokrata.hu
|