A városi polgárok és diákok az összejövetel elején a nemzeti imádságot, a végén a Szózatot énekelték. Közreműködött trombitaszólóval Sáfrányos Miklós a zeneiskola tanára. Az önkormányzati és civil szervezetek elhelyezték a kegyelet koszorúit annál az táblánál, mely az 1919-es vöröskatonák által elrettentésként helyben fölakasztott kisgazda honfitársunk mártíromságának állít emléket. Alább közzétesszük Kiss Endre József emlékbeszédének teljes szövegét. Február 25-én, hétfőn is ő mondja az emlékbeszédet Budapesten, az MVSZ székházának falán elhelyezett Kovács Béla-emléktáblánál.

Honfitársak !             

1947-ben, amikor a baranyai parasztcsaládból kisgazda képviselővé, államtitkárrá, miniszterré emelkedő Kovács Bélát összeesküvés koholt vádjával letartóztatták, internálták a Szovjetunióba és 20 évre ítélték,  nyilvánvalóvá vált azok előtt is, akik addig nem vették tudomásul, hogy a – magát egyébként népi demokratikusnak nevező – kommunista diktatúrában jó időre el lehet köszönni, a jogállamiságtól, az alapvető, emberi szabadságjogoktól, a valódi demokratikus viszonyoktól. Letartóztatásának napja – február 25-e – 2000-től a kommunizmus áldozatainak a hivatalos emléknapja.

A diktatúra a kommunizmus építésének jelszavával vette el a háború utáni újjáépítésnek azokat a lehetőségeit, melyek a nyugati országok előtt nyitva álltak; erőszakkal gátat vetett a normális fejlődésnek; minden értéket, ami a múlthoz kapcsolódott, becsmérelt és lehetőleg kidobott; az alkotó munka helyett a rabszolgamunkát emelte piedesztálra, megnyomorítva mindezzel a társadalom egészének az életét. A hatalom rendkívüli módon félt az általa erőszakosan „üdvözíteni" kívánt néptől, s ezért minden spontán megnyilvánulását büntette, s valamennyi tevékenységét is, ami nem felelt meg az általa bevezetett ideológiai terrornak.

A társadalom minden rétege egyaránt megszenvedte fizikálisan és mentálisan azt, hogy félelemben tartják. A magyarság természetes vezetőit kipusztították, elüldözték a közéletből, a megmaradtakat a végletekig megalázták: ezzel egy történelmi réteg, egy lefejezett nemesi társadalom került a süllyesztőbe. Az értelmiség dönthetett, hogy a hivatásánál marad és a mártírok sorsára jut, vagy kiszolgálja az őt egyébként mindig gyanúsnak tekintő hatalmat. A parasztság legjobbjait kuláknak bélyegezve büntették, a kisiparost a rendszer kapitalista ellenségének, a polgári életformát keresőket burzsujoknak mondták, s bárkit, aki „nem az ő kutyájuk kölyke volt" reakciósnak, osztályellenségnek, ellenforradalmárnak, szabotőrnek vagy egyszerűen „imperialista kutyának" tituláltak.  

Ugyanakkor megindították a proletár-gyártást: a múltjukkal, hagyományaikkal szakító, gyökértelen emberekre számítva, akiket a semmiből hirtelen fölemelve, alkalmasnak találtak egyfajta proletárdiktatúrát támogató tömegbázis megteremtésére. Rendszeressé tették a politikában a csalást, a hivatalokban a bürokráciát, a parttalan protekcionizmust, a gazdaságban a korrupciót. A véleménydiktatúra sem kritikát, sem jobbítási kísérletet nem engedett meg. Bármikor elhurcolhattak egy feljelentés nyomán, kivégezhettek, internálhattak, kitelepíthettek bárkit. A legjobb társaságok ekkor a börtönökben és internálótáborokban gyülekeztek, ahová az egykori arisztokraták, a középosztály kiválóbbjai, értelmiségiek, tudósok, lelkészek kerültek. Akik rájuk vigyáztak, azoknak azt tanították, hogy nemcsak őrizni, de gyűlölni is kell őket, s a kegyetlenkedéseik áldozataival pedig nem kell elszámolniuk. Nem az számított, hogy akár a fél ország börtönbe kerülhet – 1,5 millió honfitársunkkal szemben valamilyen eljárás folyt, ezt tehát gyakorlatilag csaknem minden család közvetlenül vagy közvetve megszenvedte – s a „gyanús elemek" ellenőrzéséről végül 200.000 besúgó és ügynök gondoskodott. Mindezt azért, mert egyedül azt tartották fontosnak, hogy Rákosi elvtársnak és utódainak a tekintélye ne csorbuljon. Az osztály nélküli társadalom földi paradicsomát ígérő erőszakrendszer a közgondolkodást erősen torzította, az erkölcsi viszonyokat a fejük tetejére állította, a magatartáskultúrát mélyen lezüllesztette, s még az utókort is az általa teremtett földi pokol következményeinek az elszenvedésére kárhoztatta. „A kommunizmust csak úgy lehet megcsinálni, ahogy a kommunisták csinálták, mert a Poklot is csak a Sátán tudja szakszerűen befűteni” – olvashatjuk a 30 éve elhunyt Márai Sándortól. Ehhez azonban kellett az országot megszállva tartó szovjet haderő, kellett a politikai rendőrség, a párt ökleként használt államvédelmi osztagok, '56 után a munkásőrség – bár a hatalom  beteges félelmét a néptől ezek sem tudták sohasem megszüntetni.

Amikor a kommunizmus áldozatairól világszerte emlékeznek, akkor  a Szovjetunió, Kína, Vietnam, É-Korea, Kambodzsa, Afganisztán, Afrika, Latin-Amerika, Közép-Európa területén 100 millió áldozatot emlegetnek. Ők azonban csupán a regisztrált elítéltek, s nem számítanak ide a nem regisztrált egyéni és tömeggyilkosságok áldozatai és azok a családtagok sem, akikkel szemben eljárás folyt, a bebörtönzöttek, s akiknek emiatt kettétört az életük, befellegzett a karrierjük vagy özvegyen, árván maradtak, s akiket megbélyegzettként, életük végéig hátrányosan megkülönböztettek. Összességében valójában több száz  millió áldozat nevében kell emlékeznünk, hogy levonjuk a tanulságokat és kifejezésre juttassuk kegyeletünket.

Két csoportja van azoknak, akik ilyenkor  nem szeretnek emlékezni. Keleten azok a nosztalgiázók, akik tetteikkel, kitüntetéseikkel dicsekedve társadalmi megbecsülésnek örvendenek, s az elkövetett bűncselekményeket, melyekért őket sohasem vonták felelősségre, tagadják, elhallgatják, szépíteni igyekeznek. És ott vannak nyugaton a bal-liberálisok, akik relativizálják az ateista diktatúrák nyolc évtizedét, az emberiség ellenes bűntetteket kisebbítik,  nemhogy nem emlegetik, de néha még a rokonszenvüket nyilvánítják irányukban. Ők azok, akik a faji alapon elkövetett népirtás végsőkig történő üldözését és büntetését támogatják, de  a  kb. négyszer annyi áldozatot követelő, osztály alapon elkövetett népirtásnak és felelőseinek elítéléséről viszont hallani sem akarnak. Ennek a kettős mércének az erkölcstelensége olyan súlyosan terheli a jelenünket, hogy a jövőnk már bizonyosan nem fogja tudni elhordozni.

Az áldozatok százmilliói a tanúi mindannak, amit a kommunizmus mártírjai kapcsán ki kell mondani, ők köteleznek erre. Ők a bizonyságok, s emlékeztetnek, hogy a múlt rendezése nélkül nem nyílik meg előttünk a jövendő. A mi emlékezésünk tehát arra figyelmeztet: a történelem újra büntet, ha nem tanulunk belőle. Áldozatok pedig azokból is lehetnek, akik ma megtagadják az emlékezést és a kegyeletadást. Múltunk rendezése nélkül nem lehet teljes a jelenünk és nem lehet az a jövőnk sem.

Emlékezésünk inspiráljon mindnyájunkat olvasásra, történelmünk jobb megismerésére, megbeszélésére. Mert a Biblia is ezt írja: „Most azért gondoljátok meg, mi történt a múltban mindmáig..." (Hag.:2,18/a.) Cselekedjünk eszerint, jól gondoljuk végig mindezeket, hogy azután bizakodhassunk gyermekeink és unokáink  szebb,  magyar jövendőjében!

Sárospatak, 2019. február 22

.                                                          Kiss  Endre  József

Forrás: mvsz.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.