1882. április 1-jén, délben, egy igen tipikusnak mondható, Tisza-menti faluban egy 14 éves szolgálólány elindult a település egyik végéből a másikba és sohasem ért oda. Holtteste minden kétséget kizáró bizonyossággal sosem került elő, mondhatni, nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el.
A falubeliek egy bizonyos idő elteltével már megrögzötten vádolták a helyi zsidó közösség tagjait a lány meggyilkolásával, egy kisfiú nehezen értelmezhető szavaira és egy régi legendára hivatkozva, mely szerint a kovásztalan kenyér készítéséhez pészah ünnepén fontos, hogy keresztény gyerekek vérét is felhasználják. Ez az úgynevezett vérvád sok száz éve jelen van a zsidókkal kapcsolatos megítélések hátterében, ám egyetlen olyan alkalomról sem tudunk az újkor történetét vizsgálva, ahol bizonyíthatóan gyereket öltek volna.

A per megindult, melyben 15 ember került a vádlottak padjára: 14 zsidó és egy keresztény. A vád szerint mindannyian részt vettek közvetlenül, vagy közvetett módon Solymosi Eszter rituális meggyilkolásában, s a holttest eltüntetésében.
A helyzetet csak súlyosbította, hogy a lány eltűnése után három hónappal előkerült egy fiatal női holttest Tiszadadán, melyről azonban sohasem derült ki pontosan, hogy kié lehetett, az exhumálást követően pedig a felmerülő kétségek miatt már nem is kezelték azt bizonyítékként az ügyben.

A vádlottakat végül 1884-ben jogerősen is felmentették, s az ügy tökéletesen megoldatlan maradt, de tárgyalásának két éve során nem kerülte el a kétséges világhírnevet sem, melynek alapja a felháborodás volt: miképpen lehet a 19. század végén Európa szívében akárcsak felvetni is egy ehhez hasonló, középkori jellegű vádhalmazt?

Kövér György 2011-ben megjelent könyvében a mikrotörténelem szemüvegén át vizsgálta a per anyagát, ízekre szedve azt mindenre kiterjedően, valamennyi előzményét és utóhatásait is tanulmányozva, igazolva a Tiszaeszlári dráma kapcsán az elfogadni muszáj igazságot: már sohasem derül ki, hogy mi történt 1882. április 1-jén Tiszaeszláron.

S hogy mi állt a történet hátterében? Íme egy kis szösszenet:

1883 augusztusának elején a tiszaeszlári sakterek ügye ítélet előtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre levő téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József barátságos vacsorára invitálta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor, a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével. A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket, s Tisza Kálmán csak úgy a vacsora végén kérdezte meg:

- Nos, Elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek?

Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte: - Meggyőződésem szerint: - bűnösök!

- És mi a véleménye a két szavazó bírónak? - kérdezte a miniszterelnök.

- Az egyik szavazóbíró ugyanazt mondja, mint én: bűnösök! A másik még ingadozik! - hangzott Korniss Ferenc válasza. És akkor - Istóczy Győző feljegyzései szerint - Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:

- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor, Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rotschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélő lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr? [67] Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: fiat justicia, pereat mundus (Legyen igazság és vesszen a világ). És ott a téglási kastélyban megrendült. Salus rei publicae? Az állam üdve?

Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székéből kihirdette a sakterek fölött a felmentő ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés előtt leváltották. És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bűnöző fölött. A Szent István-i magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy tett légyen Tiszaeszlár, a Szent István-i magyar birodalom akkor bukott el belülről, amidőn a rentekonverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert.

Akkor halt meg a liberális Magyarország, midőn nem azt mondta: fiat justicia! (Legyen igazság), hanem midőn azt hitte, hogy a salus rei publicae, az államérdek a végső és legnagyobb megoldást jelenti.

„Megöltek egy kis libapásztort, Égre kiált a régi vád, Úgy ölték meg Solymosi Esztert, Mint egy tokos, pihés libát!"

- írta ötven évvel később Erdélyi József, akit ezért két heti fogházra ítélt a budapesti törvényszék, felekezeti izgatás miatt. Rónai Mihály András, a jelenlegi bolseviki rendszer élírója pedig örök időre kiutasította az irodalomból! Ezt a tokos, pihés magyar szüzet magára hagyta a liberális, alkuvó Magyarország. Mint talán Jeanne d'Arc, a francia felszabadulás hősnője, úgy Solymosi Eszter, aki épp úgy 14 éves volt, mint Jeanne d'Arc, - a magyar szabadság legszebb, legnemesebb szimbóluma. Mert hiszen, midőn őt és az ő igazságát magára hagyta a tiszakálmáni liberális és úri Magyarország, akkor kezdődött meg a magyar tragédia, az egekig csapó országhódítás. Az út Tiszaeszlártól egyenesen vitt Samuelly Tibor kalocsai, bajai kivégzőoszlopához. A bolsevista hóhérok most már a leninizmus és az átvett hatalom gőgjével mondták, hogy a gyilkolás, a terror: salus rei publicae! Az ország akkor halt meg, amikor megölték benne a jogot, a keresztényi igazságszolgáltatást, amikor Solymosi Eszter emberi jogát eladták Rotschildnak, Sztálinnak, Samuellynek vagy Rákosi Mátyásnak. 1883-ban történt meg először, hogy a tüntető magyar munkásság és a pesti polgárság ellen a Scharf Móricok érdekében rendelték szuronyrohamra a magyar honvédeket. 1883-ban, a tiszaeszlári ítélet után indultak útra a Cunard Line és a Norddeutsche Lloyd kivándorló hajói, hogy két-három millió magyart vigyenek Amerikába. Magyarokat, akik a tiszaeszlári ítélet után döbbentek rá, hogy nincs joguk, nincs igazságuk saját hazájukban. [68] Ezért így maradt mindörökké Solymosi Eszter, a kis tiszaeszlári proletárlány a mi új Magyarországunk szimbóluma. Ő a mi Jeanne d'Arcunk, s ha a magára hagyott, elárvult magyar vérre, a szűz kislány életáldozatára gondolunk, akkor újra halljuk - a Töreky-féle tárgyalóteremből, vagy a vasfüggöny mögül Erdélyi József halhatatlan sorait:

„Beh piros vagy, Solymosi Eszter vére,

Beh meleg! Hajnalt festek a magyar égre

És felkelő napot veled,

Hogy ne hulljon hiába vérünk

S emléked árva hajadon Solymosi Eszter árva népét

Ébressze bátran, szabadon."
 

Forrás:

civilhetes.hu

https://kuruc.info/r/9/95133/

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.