1. Nem is tizenhárom aradi vértanú van

Hanem tizenhat. Az kétségtelen, hogy 1849. október hatodikán a jól ismert 13 volt katonát végezték ki, az azonban korántsem közismert, hogy Aradon felakasztottak még három szabadságharcost! Először 1849 augusztusában Ormai Norbert honvéd ezredest akasztatta fel Haynau, aki bár próbálta szegénységére fogni a részvételét, gyors előrehaladása a katonai ranglétrán megcáfolni látszik ezt. Augusztus hetedikén ugyan lemondott rangjáról, de 12-én osztrák hadifogságba esett, onnan került Aradra, ahol a rögtönítélő bíróság gyorsan halálra ítélte.

A következő kivégzések pontosan 166 éve ezen a napon történtek, majd október 25-én Kazinczy Lajos ezredesre került a sor. Ha a vezetékneve ismerősen cseng irodalomóráról és rengeteg köztér nevéről, az nem véletlen: az 1820-ban született Lajosnak az édesapja a híres nyelvújító, Kazinczy Ferenc volt! Kazinczy Ormaihoz hasonlóan ezredesi rangig vitte, fontos szerepet játszott a később dicsőséges tavaszi hadjárat néven elhíresült harctéri sikerekben, amelynek egyik folyománya az 1849. áprilisi Habsburg-trónfosztás lett Debrecenben. Többekhez hasonlóan ez utóbbit Kazinczy ellenezte, nem volt híve a Kossuth-féle radikális alkotmánynak, azonban a szabadságharchoz mindvégig hű maradt, ez is okozta a vesztét. Világos után 12 nappal végül ő is letette a fegyvert, állítólag ezért a késedelemért különítették el a tizenhármaktól.

Kazinczy Lajos, „a tizenötödik aradi vértanú”

A harmadik „kimaradt” aradi vértanú abból a szempontból is kivétel, hogy nem 1849-ben, hanem csak 1850 februárjában akasztották fel, őt Ludwig Hauknak hívták. Hauk a bécsi forradalom aktív szereplője volt, ezért 12 év fogházra ítélték, de ő eközben csatlakozott a magyar szabadságharchoz. Kétségtelenül minden kivégzés szörnyűség és hatalmas túlzás volt, de az ő esete különösen peches volt. Valószínűleg Bécsbe szállították volna a börtönbe, de több olyan levelet és egy cikk kéziratát találták nála, amelyekben becsmérlően írt az uralkodóházról. Végül mégis Aradra került, ahol az október hatodikai eseményeket követő széleskörű nemzetközi felháborodás miatt többen kegyelmet adtak volna neki.

Nem úgy Haynau, aki végül döntött: az ítélet halál! A 16 aradi kivégzettet követte volna egy tizenhetedik is, Lenkey János tábornok, de ő a börtönben megőrült, így az osztrákok úgy döntöttek, hagyják meghalni. Végül embertelen körülmények között hunyt el 1850-ben. Az aradi tizenhárom nevét jól ismerjük, megtanuljuk és teljes joggal emlékszünk rájuk tragikus sorsú nemzeti hősként, de ha ők megérdemlik ezt, ugyanúgy a másik három elítélt is. További adatként itt még azt tenném hozzá, hogy a kutatások szerint Pesten több mint 30 embert, Pozsonyban 12-t, Kőszegen pedig további nyolcat végeztek ki az osztrák hatóságok.

A hirdetés fölött: Lenkey János

2. Nemzetközi társaság

Azt sokan tudják, hogy az aradi tizenhárom tagjai nem voltak mind magyarok, elég csak Leiningen-Westerburg Károly nevét kimondani és érzékelhető, hogy a gróf német származású lehetett. Ez így van, a többség nem, vagy nem kizárólag magyar felmenőkkel rendelkezett, ami a korabeli Habsburg Birodalom nemzetiségi összetételét ismerve korántsem meglepő. Aulich Lajos is német származású volt, Pozsonyban született és soha nem tanult meg magyarul, de német volt Láhner György tábornok is. Ludwik Hauk mellett egy bécsi jogász fiaként osztrák származású volt Poeltenberg Ernő tábornok is, aki szintén nagyon keveset tudott magyarul, a források szerint csak káromkodni tanult meg, katonái nagy örömére. Poeltenberget Magyarországra küldték, ahol felesküdött az alkotmányra, és az ahhoz kötött hűsége miatt került szembe hazájával, majd hadikövetként ő tárgyalt az oroszokkal is, ez végzetesnek bizonyult: az ott hallott ígéretek miatt ő szorgalmazta az oroszok előtti fegyverletételt, ami a kivégzések egyik fő oka lett később, gyötörte is a lelkiismeret-furdalás ezért szegényt.

Itt azonban még korántsincs vége a nemzetiségek kavarodásának, hiszen két délszláv és két örmény (!) is volt az aradi vértanúk között. Az egyik legismertebb vértanú, Damjanich János egy határőrvidéki szerb katonacsalád sarja volt, így természetesen ő is ezt a hivatást választotta. A szabadságharcban több ütközetben is kitüntette magát, ő volt Arad várkapitánya, és szerbként azt remélte, hogy nemzete a magyaroktól több jogot kaphat, mint a Habsburgoktól, ez volt egyik legfőbb célkitűzése. Szintén határőrvidéki katona fiaként született a horvát Knezics Károly, aki később Galíciába került, az ott tapasztalt körülmények miatt lett az osztrák politika ellensége, számára egyértelmű volt, ki mellé áll a szabadságharcban.

A vértanúk emlékműve a budai Nándor laktanya udvarán (forrás: Thaler / Wikipédia)

Végezetül emlékezzünk meg a két örmény származású mártírról: Kiss Ernő altábornagy és Lázár Vilmos ezredes egyaránt annak a szűk, alig 12 ezres magyarországi örmény rétegnek volt a tagja, amely a 17-18. század során telepedett le előbb Erdélyben, majd az ország belsejében, főleg Pest-Budán. Kiss Ernő dúsgazdag temesvári magyar-örmény családból származott, egyike annak a négy vértanúnak, akit golyó általi halálra ítéltek (erről lásd a következő pontot). Lázár Vilmos a Vajdaságban született, szintén örmény származású katonai vezető volt. A kutatások szerint egyébként az örmény származású tisztek jóval magasabb számaránnyal képviselték magukat a tisztikarban, mint azt a valós népességi arányaik indokolták volna, ez feltehetően amiatt is lehetett, amit már Damjanichnál láttunk: a magyarországi nemzetiségek – a szabadságharc elején mindenképpen - sorsuk jobbá alakulását remélték a forradalomtól.

3. A „bresciai hiéna” kegyelme

A fenti becenév Haynau jól ismert gúnyneve, a kőkemény hadvezér nem ismert kegyelmet, de gonosz tréfaként azért adott: négyet a tizenháromból „csak” golyó általi halálra ítélt. Ez kétségtelenül jobb, gyorsabb, katonához méltóbb halálnak tűnik, de azt is tudni kell, hogy az Aradon ítéletüket várók nagyrészt valóban bíztak a legrosszabb elkerülésétől. Poeltenberg az oroszoktól kapott ígéretet, Dessewffy elhitte, hogy fiatal felesége és kisgyermeke miatt megszabadul a haláltól, ez végül senki esetében sem következett be.

Haynau, a „bresciai hiéna”

A gyors halált hozó golyókat végül négy vértanú kapta, ráadásul ők voltak az elsők, akiket kivégeztek és egyszerre, így nekik egyik társuk halálát sem kellett végignézniük. Dessewffy és Lázár azért kaptak „kegyelmet”, mert az osztrákok előtt tették le a fegyvert, Kiss Ernő azért, mert ténylegesen soha nem harcolt az osztrákok ellen, Schweidel József pedig csak egyszer, utána adminisztratív feladatokat látott el. Az ítéletet reggel fél hatkor 12 katona hajtotta végre, az első sortűz három emberrel végzett is, Kiss azonban még élt, őt ezután közelről főbe lőtték. A többiekre ezután került sor az akasztófákon.

4. A felmondási idejét töltő hóhér utolsó munkája

Azokon az akasztófákon, amelyeket egy bizonyos Franz Bott ásott be a földbe nagy nehezen, hiszen a sáros idő nehézzé tette a munkát. Bott Brünn (ma Brno, Csehország) város hóhéra volt, de a szabadságharc idején beállt az osztrák hadseregbe, mivel társaival több pénzt remélt ettől a munkától. Csalódnia kellett, hiszen az árak az akkori magyar területeken a háború miatt az egekbe szöktek, ezért 1849 szeptemberében úgy döntött, felmond és visszamegy Brünnbe, ha még megvan ott az állása. Megvolt, de az osztrák hadvezetés október 1-jén úgy döntött, hogy Bottnak két hét felmondási ideje alatt még teljesítenie kell a feladatát, így Aradra került, ahol hatodikán várt rá egy szabadságharc jelképes lezárása. Egyébként a források szerint Damjanich nagy tisztelője volt, meg is látogatta a várbörtönben, majd a fia későbbi állítása szerint megkapta annak ingjét is. De hát a munka, az munka...

Franz Bott munkában (Thorma János festménye)

5. Még a szövetségesnek sem tetszett

Ebben a cikkben is szó esett már a széles körű tiltakozási hullámról, amelyet Európa-szerte kiváltott a kivégzések híre. Maga az orosz cár, akit egyrészt rokoni szálak kötöttek Ferenc Józsefhez, másrészt segédkezett a szabadságharc leverésében, is tiltakozott miattuk. Az orosz cárok maguk sem féltek a kegyetlen megtorlásoktól, de ez még náluk is kiverte a biztosítékot, nem is beszélve más, semleges országokról, mint például Anglia. Az osztrák közvélemény szemében sem lett népszerűbb Haynau, de a császár sem, hiszen ő engedélyezte az októberi eseményeket. Végül ez lett Haynau veszte, Ferenc József eltávolította őt Magyarország éléről, ezután a hadvezért több atrocitás is érte nagyvárosokban Európa-szerte.

(Forrás: Katona Tamás szerk.: Az aradi vértanúk) (www.szeretlekmagyarorszag.hu)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.