Egy nappal korábban, szombat délben találkoztunk mi hatan, delegált megfigyelők az önkormányzatnál Karászi Zoltánnal, a függetlenként jegyzett polgármesterrel, hogy letegyük előtte az ilyenkor kötelező pártatlansági esküt. Barátságosan kezet ráztunk, a polgármester örült, hogy velük együtt leszünk jelen a „nagy eseményen”, amikor a „karádiak megválasztják az új, országos főtisztviselőket”.

Második ciklusát tölti a település élén, és büszkén sorolta, mi mindenre jutott a falu, amióta „a fideszes dr. Hörcsik Richárd úr” képviseli őket. Kaptak pénzt az önkormányzat épületének felújítására és az általános iskolára is, a faluban az utakra sem lehet panasz. Ő maga is bejáratos lett államtitkárokhoz, „fontos emberekhez”, ahogyan fogalmaz. „Megtanultam, hogy nem szégyen koldulni sem, ha kell.”

– Ki lesz „Hörcsik képviselő úr” ellenzéki kihívója?

– Valami miskolci ember – felelte.

– Erdei Sándor Zsolt – egészítette ki Oleár Zoltán, a jegyző.

– Azt mondják, eredetileg jobbikos, de még nem láttuk errefelé.

Ennél több szót nem is vesztegetett rá a polgármester.

1.

Másnap hajnalban az iskola gondnoka már öt óra tájban ott toporgott a kapuban. Kint, a havas esőben, mert tartotta magát az utasításhoz, amíg a bizottság minden tagja nem érkezik meg, senki nem léphet be az épületbe. Még ő maga sem. Nem is lett volna dolga odabenn, hiszen már előző nap mindent előkészítettek: a szavazóhelyiségben felállították a két fülkét, ott voltak a nyitott urnák, az asztalok összetolva, hogy a bizottság mind az öt hivatalos tagja elférjen mögötte. A megbízott delegált megfigyelőknek – a két fideszesnek és nekünk, a 20K22 delegáltjainak – kicsit távolabb tettek le négy széket, ahonnan rá lehetett látni az asztalon folyó munkára és a fülkék körüli mozgásra is.

Szabályosan, ahogyan az előírások megkövetelik.    

Hajnali hat órára, nyitásra, már minden készen állt. Az országgyűlési és a népszavazási szavazólapok leszámolva, az urnák leplombálva, a tollak kikészítve. Már csak az itteni névjegyzékben szereplő 792 tiszakarádi érkezésére kellett várnunk.

2.

A reggel viszonylag csendben telt. Nyolc óráig talán két tucat szavazó adta le a voksát, többnyire a fiatalabbak, aztán megindultak az idősebbek is. Délre már közel jártunk a kétszázhoz. Egyre többen jöttek a romák közül olyanok, akiknek segíteni kellett a szavazásban vagy, mert alig, vagy egyáltalán nem tudtak sem írni, sem olvasni. Ilyenkor két ellenérdekelt delegált megfigyelő együtt ment be velük a fülkébe, és ha kérte az illető, felolvasta, elmagyarázta, mi a dolga a három ívvel.

Volt, akitől megkérdeztük, válaszolni szeretne-e a népszavazási kérdésekre is, vagy csak az országgyűlési listára és a helyi jelöltre szavazna? Kivétel nélkül mindannyian mind a három mellett döntöttek. Felajánlottuk, hogy felolvassuk, elmagyarázzuk a népszavazási kérdéseket, de senki nem kérte.

– A nevemet le tudom írni, de az olvasással bajban vagyok – mondta az egyik negyvenes roma férfi, amikor hármasban szorongtunk a fülkében.

– Felolvassam a kérdéseket? – ajánlottam.

– Nem kell. Láttam az iskola előtt a hirdetőtáblán a rajzot, hol kell ikszelni. Nemmel kell szavaznunk. Megtanultam.

Sokat a listás szavazatokkal sem bajlódott. Kérte mutassuk meg, hová kell húznia az ikszet annak, akinek „Orbán Viktorra, meg a ’Hörcsig’ úrra kell szavaznia.

Megmutattuk.

3.

Ebédidőben kicsit elcsöndesedett a szavazási kedv. Kint üldögéltem a szavazóhelyiség előtti folyóson, amikor odalépett hozzám, hogy idősebb házaspár. Látták, hogy nem helybeli vagyok, rá is kérdeztek: delegált megfigyelőként jöttem Karádra? Több sem kellett az asszonynak ömlött belőle a panasz:

– Reggel óta folyamatosan hívogat valaki a Fidesztől, hogy voltam-e már szavazni, és tudom-e, hogy ha az ellenzéki jelöltre szavazok, akkor megint elveszik a 13. havi nyugdíjat, és bevezetik újra a sorkatonaságot, hogy legyen kiket küldeni az ukrán háborúba. Tudom-e, hogy a „kommunisták” meg akarják szüntetni a rezsicsökkentést? Három-négyszer többet kell majd fizetni az áramért, a gázért meg az üzemanyagért… Ezeket ismételgették. Hiába kérdeztem meg, kivel beszélek, de mindegyik telefonáló csak annyit mondott, hogy a Fidesztől hív.

Bosszúsan tette hozzá:

– Hol van már az idő, amikor a választás előtt egy nappal kampánycsend volt!

A férje azt nehezményezte, ha már nincs kampánycsend, ha a Fidesz meg tudja találni, az Erdélyi nevű fickó miért nem? És mit keres szinte az iskola kapujában az a plakát, amelyen azt hirdetik, hogyan kell a kormány szája íze szerint kitölteni a népszavazási ívet? És mi miért nem szedetjük le a Hörcsik képeket az utcában? Vagy ha azok kint lehetnek, az ellenzék miért nem plakátolt a szavazókör körül?

Mit lehetett erre válaszolni? Nem volt könnyű elfogadtatni velük, hogy ilyenek a fideszes szabályok, hogy a szavazóhelyiség területén kívül, közterületen található választási plakátok törvényesek, ezért nem is kell azokat a választás napjára eltávolítani. Próbáltam megértetni, hogy mi, a szavazatszámláló bizottság tagjai, a plakátokat önhatalmúlag nem távolíthatjuk el.

– Tudom, ha nem tetszik, Sátoraljaújhelyen, az egyéni választókerületi választási bizottságnál tehetek kifogást – tette hozzá és legyintve bement a terembe szavazni.

4.

Délig kellett jelentkezniük azoknak, akik mozgó urnát kértek, hogy szavazhassanak. Öt idős néni neve került fel a listára. Az urnával három óra körül hárman indultunk el a címekre: a bizottság egyik tagját mi, két „ellenérdekelt” delegált kísértük.

Ilonka néni nyolcvanon túl jár már, a kertkapu nyitva, odáig is nehezen tudna kijönni. Amióta a férje meghalt a kis ház egyetlen szobáját lakja. Ez a konyha, itt is alszik, a sparhelt fűt, azon főz. Senkije nincs már a faluban, a világgal egyetlen kapcsolata a tévéje. Most is be van kapcsolva, az M1 műsorát nézi. Nem szabadna a választással kapcsolatos dolgokról beszélgetnünk, de örül a látogatónak, csak úgy dől belőle a szó.

– Drágáim, de jó hogy eljöttetek! – fogadott. – A tévéből tudom, hogy minden szavazat nagyon fontos, mert vissza akar jönni a Gyurcsány, hogy elvegye a nyugdíjamat, a rezsicsökkentést, és drágább legyen a gázom is…

Próbáltam emlékeztetni, hogy neki nincs is gáz a lakásában, de ez cseppet sem zavarta. Meg sem hallotta, csak ismételgette, amit pár perccel korábban hallott. Reggel óta nézi az M1-et, ahol egyfolytában a Fidesz mellett korteskednek.

– Az a Márkás, vagy minek is hívják, ha ránk szabadul, majd háborúba küld minket is. Megmondta a Viktor. Az a tervük, hogy a Sorossal együtt tönkre tegyék a magyarokat.

Felnézett a papírokból.

– Erika drága, hová tegyem az ikszet, hogy Orbán maradjon?

Erika, a fideszes megbízott, azt sem tudta hová nézzen zavarában.

– Ilonka néni, ezt én nem mondhatom meg magának.

5.

Juliska néni három házzal odébb lakik. Az udvarán egy Audi állt. Magyar a rendszáma, de a tulajdonosa, a húszas évei elején járó fiatalember engedett be minket. Kárpátaljai akcentussal köszönt. Beregszászról jött „haza” még amikor éppen „meg lehetett lépni a sorozás elől”. Most a dédinél lakik Karádon, amíg el nem csendesednek „otthon” a dolgok.

Juliska néni is a Fidesz és Hörcsik nevét kereste a szavazólapon. Miközben elővette a szemüvegét, a tévé felé bökött, ahol éppen arról beszéltek, hogy az ellenzék háborúba akarja vinni az országunkat.

– Viktorra szavazok, nehogy még innen is elvigyék Pistikét – mondta, miközben lelkesen ikszelte a népszavazási íven a nemeket, anélkül, hogy elolvasná, mihez is adta a szavazatát.

Már búcsúztunk, amikor utánunk szólt:

– Milyen ország ez, ahol olyan emberek akarnak vezetni minket, akik megint elvennék a 13. havi nyugdíjunkat. Elveszítenénk az országunkat, mert kitúrnának minket innen a migránsok! A Márki is a Soros bérence. A gazdája parancsára akar minket háborúba sodorni.

6.

Nagyon lassan teltek az órák. Délutánra ismét megindult a „tömeg”. Elsősorban romák jöttek, olyan sokan egyszerre, mintha valaki küldte volna őket, de az iskola körül nem láttam gyanús lődörgőket. Akik leszavaztak, kint a kapu előtt susmorogtak, aztán csapatosan indultak a központ felé.

Az iskola tényleg szép, korszerű. Látszik, hogy felújították az elmúlt években. Az osztályokban digitális táblák vannak, nagy, fedett tornaterem és az udvaron is sportpályák épültek, ahol lehet kosarazni, kézilabdázni, kis pályán focizni, sőt, atletizálni is. A mozgáskorlátozottaknak speciális eszközökkel felszerelt pályákat csináltak. Lift is van a házban, hogy az első emeleti tantermekhez fel tudjanak menni a kerekes székes diákok is.

– A liftet nem használjuk – terelt odébb az igazgatónő. – Jelenleg egyetlen ilyen gyerek sem jár hozzánk, de ki lát a jövőbe? – mondta, miközben a folyosó falára szögelt, az eddig elnyert támogatásokat felsoroló táblákkal büszkélkedett. 450 milliót kaptak sporteszközre, informatikai fejlesztésre 14 milliót, a „Segítsük egymást” pályázatra az uniótól és a magyar államtól 30 milliót. A roma lányok továbbtanulási esélyének növelésére 30 milliót kapott az iskola, a gyermekszegénység elleni közdelemre 509 milliót a kistérség. Tiszakarád és Maklár „testvérként” 15 millión osztozhat, a Csodaszarvas iskolai közösségi program forrásaiból a sárospataki tankerület központ intézményei 87 milliót költhettek el. A „Gyakorlat tanít” című innovatív pedagógiai módszertan alkalmazására 12 milliót ítéltek meg Tiszakarádnak az elmúlt években. Az Egész életen át tartó tanulás” programjára a község 40 milliót kapott, a kistérségi gyermekek kulturális nevelésére 25 milliót használhat fel a falu.

– Ezek tényleg szép összegek – mondtam elismerően az igazgatónőnek, de megkérdeztem, mire fordították ezt a sok pénzt? Mit kezdenek például a roma lányok a tanulási esélyeinek javítására szánt 30 millióval?

– Konkrétan? – kérdezett vissza némi zavarral a hangjában az igazgatónő, és inkább arról beszélt, hogy az iskola nem tehet semmit azért, hogy 14-15 évesen ne essenek teherbe a lányok. – Most még a nemi felvilágosítással is bajban leszünk, mert a kormány szerint az csak a szülők dolga lehet.

– Az iskola felújítására szánt milliók egy része sem oda került, ahová szánták, egy részével nem is mi gazdálkodhattunk – mondta később csendesen, és mutatta a falon kívül futó kusza vezetékeket. – A pénzből a központ vett új székeket a gyerekeknek, de azok olyan silány minőségűek, hogy naponta néhány mindig eltörik közülük. Utólag kell megcsavarozni, hogy tartsanak megint egy ideig.

És a többi pénz sorsára is csak legyintett.

– Ne firtassuk – mondta.

7.

Este hétkor urnazárás. 334 szavazó jött, annyi szavazólap került elő az urnákból is. Egynek sincs híja. Gyorsan ment a számolás is: Hörcsik 267, Erdei 39 voksot kapott. A Mi hazánk 15 szavazatával a harmadik. Egy-két szavazatot kapott a Normális élet pártja, a kétfarkú, az egyetlen független, valamint a Munkáspárt jelöltje is. A pártlistánál szintén a Fidesz tarolt 271 szavazattal, az Együtt mozgalom 35, a Normális élet, a kutyapárt 1-1, a megoldás mozgalom 2, a Mi hazánk 16 szavazattal zárt. A népszavazáson a 334 szavazólapból mindössze 275 lett érvényes.

Tíz felé járt, mire minden bizottság végzett a számolással. A jegyző telefonált, menjünk be az önkormányzathoz, amíg nem ellenőriznek le minden jegyzőkönyvet, maradjunk együtt.

Az asztalon szendvicsek, száraz pogácsák, néhány tucat hideg palacsinta. Az önkormányzat munkatársai is bent voltak, kínálgatták a vendégeket, miközben a tanácsterem falán, a nagy kivetítőn, az M1 eredményértékelő műsora ment. Senki nem nézte. Fél szemmel időnként odasandítottak a kivetítőre, látták, hogy a „sárgák” győzelme már biztos, csendben beszélgettek tovább. Csak akkor halkult a sustorgás és fordultak a tévé felé, amikor valaki felemelte hangját:

– Emberek, a Viktor beszél!

(Lehet – és kell is – persze boncolgatni az ellenzéki kudarc okait. De az iménti riport önmagáért beszél - a szerk.) (A kiemelt kép csak illusztráció.)

Somfai Péter

Forrás: https://hirklikk.hu